92. nap

Az első késés

Reggel boldogan keltem, volt időm mindennel nyugodtan elkészülni s kényelmesre fogtuk a takarítást is, mégis, délben már az ebédemet főztem. Aztán boldogan elüldögéltem s beszélgettem Aghataval s Perryvel.
Joelt, az Új-Zélandi srácot az éjjel összecsípték a poloskák, úgyhogy kezdődik előröl a történet, de olyan megnyugvással töltött el a gondolat, hogy ez már nem az én problémám. Amikor megjött Andrew, Perry közölte vele a hírt, Ő pedig visszaváltott norvégra, úgy folytatták a beszélgetést. Andrew nem nagyon akarja megint kibérelni a felszerelést s kiüríteni a hostelt, amit valahol megértek, hiszen alig van vendég s kb 20 nap múlva már az épületnek is csak hűlt helye lesz. Perryvel beszélt, de megértettem, amit mondott s válaszoltam angolul, hogy le lehetne zárni a vegyes hálót, mert csak ott van baj, s át lehetne mindenkit költöztetni a férfibe/nőibe a hátralévő időre.  Kicsit elváltozott a színe, amikor világossá vált számára, hogy értem, amiről beszélnek, de nem mondott semmit. Ez úgy kettő felé volt, én pedig feljöttem a lakásba, hogy nyugodtan kiteregetem a ruháimat, s lesétálok a központba, kényelmesen beérek 3ra dolgozni. Ahogy beléptem az ajtón jött egy furcsa megérzésem, s gyorsan leellenőriztem, hogy tulajdonképpen hányra is kéne menjek dolgozni. Kiderült, hogy kettőre már ott kellett volna legyek. Hagytam csapot, papot, felkaptam a hátizsákomat, elvettem egy biciklit s már úton is voltam. Amikor kötöttem le a pléhszamarat (14:17) már hívtak, hogy jól vagyok. Végül egy csekély, 22 perces késést sikerült összehozni.
A munkában most is gyorsan teltek az órák, elejtettem egy könnycseppet, amikor Mihai elköszönt, valószínű, hogy akkor láttam utoljára, s igencsak a szívemhez nőtt (Ő is). Este 8-kör végeztem s úton hazafelé kétszer is megállítottak, mert sorozatot forgattak az utcában s megzavartam volna a filmezést. Nálunk, a hostelben volt a "főhadiszállásuk", ott volt az ebédszünet, tőlünk kaptak áramot. Ennek köszönhetően a hostelben is nagy élet volt ma, habár en ebből kimaradtam.
Amiből viszont nem maradok ki, s aminek nagyon örülök, hogy, köszönet ismét a facebooknak (mégsem olyan rossz találmány ez, mint sokan mondják), az az otthoni élet, ami zajlik. Már határozottan több, mint fél lábbal vagyok otthon. Vagy egy csoport hostelben dolgozó embereknek, ahol történeteket, tapasztalatokat osztunk meg, nevetünk egy egy érdekes tálalt tárgyon vagy sajátos eseten. Ide írtam,  igazából nem is számítva válaszra, hogy van-e valaki Kolozsvárról, akinek szüksége lenne egy segítő kézre egy hostelben, mert szívesen mennék. Nem telt bele 5 perc s az egyik kolozsvári hostel tulajdonosa/vezetője írt, hogy Ők keresnek embert, küldjem el az önéletrajzomat. Szóval lassan az otthoni dolgok is a helyükre kerülnek, már csak nekem kéne haza érni. Még 10 nap :)
Várom már. Várom, hogy ne csak virtuális, hanem személyes ölelést adjak, hogy beköltözzek a saját kis szobámba, hogy találkozzak Veletek s hogy (újra)kezdjem kolozsvári életem.
Nagyon izgatott, boldog és hálás vagyok! Köszönöm!

91. nap

Múzeumok

Reggel nagyon korán (kérdés persze, mihez kepest) keltem, s 11-kor, jó hobbit szokáshoz híven, a második reggeli után, felpattantam a biciklire. Az első megálló a konzerv múzeum volt. Nagyon unalmasnak hangzik, de egy rövidfilmmel elmagyaráztak az egész folyamatot s utána fel lehetett fedezni a helyet. Mint megtudtam, a gyárnak több, mint 1000 ember dolgozott, eredetileg brit tulajdonosa volt, ami miatt a norvégok igencsak nehezteltek, de nagyon ügyesen vezette a céget, úgyhogy megbékéltek vele. Az is kiderült, hogy ennek köszönhetően történt egy óriási ugrás a város népességében s így lett Stavanger Norvégia 4. legnagyobb városa. Érdekes volt látni, hogy mennyire kreatívan oldottak meg dolgokat s hogy mennyire aprólékosan ki volt minden találva. A férfiak halásztak, s pléh lapokból konzervet formáztak, a nők főzték, füstölték, csomagolták a halakat.
A második múzeum a tengerészeti múzeum volt, ahol vitorlások és gőzhajók modelljei, halászati eszközök, régi irodák és bolt volt berendezve, illetve volt egy várostörténeti emelet is, ahol azt tárgyalták, hogy hogyan változtatta meg a helyiek életét a sok különböző dolog, amit a tengeri kereskedelemnek köszönhettek: a citrom, selyem, fűszerek és a tetű. Mint kiderült, az előtt itt nem élt, vagy legalábbis nincs említés róla.
A harmadik és egyben utolsó volt számomra a legizgalmasabb. A városi múzeumnak (Stavanger múzeum) egy régi, 3 emeletes, mondhatni palota ad otthont, amiben körülbelül 15-20 különböző kiállítás kapott helyett. Csak egy pár ízelítő a kedvenceim közül: A gyerekkor 800 éve, avagy hogyan gondolkoztak és viselkedtek a gyerekek a múltban. Játékok, aranyos, rövid vetítések párbeszédekről gyerekek között, különböző korokból. Hogyan gondolkodott egy 10 éves kislány 1220-ban, a városalapítás idején, mivel kötötte le magát egy kisfiú az 1966-os években s hogyan élték meg a háborús éveket (noha az ország semleges maradt). Ezt a játékmúzeum követte, ahol bemutatták, hogy hogyan készültek a szüleink generációjának fröccsentett fejű babái és gumikacsái, mint világossá vált, itt volt az első ilyen gyár Európa szerte, minden Anna baba innen származik. Lehetőség volt arra is, hogy egy animációs program segítségével elkészíts a saját, virtuális babádat, amit elküldhetsz magadnak e-mailben. A terem középen pedig egy óriási baba ült, kb a hóna alá befértem.
Aztán az állattani következett, ahol készítettem egy közös képet egy jegesmedvével, s láttam egy kis bálna csontvázát. Még két kiállítás volt, ami igazán megfogott: a terhesség, szülés, az élet címet viselő régi eszközöket mutatott be, amiket a szülés elősegítésére használtak régen, az különböző országok/kultúrák áldott állapothoz és a szüléshez kapcsolódó hagyományait és szokásait, a terem középen pedig volt egy óriási méh rekonstrukció, párnával kibélelve, be lehett mászni s lehetett hallani egy szív dobogását. Elég ijesztőnek hangzodhat, de igazából nagyon megnyugtató és szép volt.
Az utolsó, ami mély nyomot hagyott bennem az egy sötét terem volt, ahol a falról különböző állatok koponyáit lógattak le s emberi arcokat vetítettek rájuk. Az arcok mozogtak és énekeltek, olyan volt, mintha a koponyák életre keltek voltna. Arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy azok az állatok is legalább annyira értékesek, mint mi és hogy tulajdonképpen összetartozunk. Mert minden összefügg. Engem meggyőzött.
Az este csendesen telt, sok olvasgatással, főzéssel, s tálaltam egy jó kis türelempróbát: darázsfészket szeretnék készíteni, mielőtt elmegyek, de diót nem kaptam, mandulám viszont volt, ezért azt fogom használni. De mivel darálom nincs, megpróbáltam összetörni sodrófával, nem jártam sikerrel, ezért belendültem s darabonként felapróztam. Készen van a pénteki sütésre.
Mosollyal teli napot!  Ölelés!

90. nap

Avagy már három hónapja itt

Sok minden történt az elmúlt 3 hónap alatt, azok, akik követték a blogot remélem maradtak egy pár kedves történettel s szintúgy remélem, hogy legalább egy párszor sikerült mosolyt csalnom az arcukra, arcotokra. Ha így van, akkor már megérte.
Nagyon sok minden történt, de fölöslegesnek érzek egy felsorolást tartani. Hálás szívvel és boldogan (és valahol egy kicsit büszkén) gondolok  vissza az elmúlt idő minden percére, mosolyára, izgalmára, találkozására, viszontagságára. Minden a maga idejében jött s igyekeztem mindenből tanulságot leszűrni. Tanultam, láttam, tapasztaltam, hibáztam, nevettem, dolgoztam, (meg)ismertem, magamat és másokat egyaránt, volt egy pár első alkalom s legalább ugyan annyi utolsó is.
Lassan viszont ez a fejezet is lezárul, s ki tudja mit hoz az új. Akármit is, várom már. Minden nap egy kicsit csomagolok,
egy kicsivel izgatottabb vagyok, még valamit betervezek az otthon töltendő napokra, utánajárok egy programnak, bútort keresek az új szobámba, beírok egy új találkozót a képzeletbeli határidőnaplómba. (Még haza sem értem s máris sikerült nagyon sűrűre szervezni az otthoni életet :D)
A mai nap is leginkább erről a csomagolásról, készülődésről és tervezgetésről szólt. Na meg sok sok olvasásról. Lassan összeállt a csomag, amit haza fogok küldeni, remélem a vámon átengedik. Ma megvettem az utolsó dolgokat is, amiket bele szeretnék tenni.
Még egyszer átnéztem a teljes útvonaltervet, összeegyeztettem a menetrendeket és leellenőriztem a szállásokat. Biztos vagyok benne, hogy sok minden fog változni menet közben, és nyitott is vagyok rá, de azért nem árt, ha van egy elképzelésem.
Délután még sétáltam egyet a városban, beszélgettem egy helyi kézműves csokoládé bolt elárusítójával ( készítenek csokiból cipőt, elképesztő, mit ki nem tálalnak az emberek), aztán ettem egy finom muffint egy arab lány cukrászdájában, aki azért jött ide, hogy megnyithassa a boltot, mert otthon nem tudta volna, egy nagyon otthonos helyet rendezett be, ott süt mindent a szemed láttára a pult mögött. Tele van szeretettel a hely, Ő pedig ragyog. Egy öröm volt egy kicsit élvezni a jelenlétet.
Az este olvasással telt és Aghata mesélt a konzerv múzeumról, de olyan lelkesedéssel, hogy nekem is méghozta a kedvem. Kicsit utána néztem, s kiderült, hogy van egy jegy, ami a város összes múzeumába érvényes, leszámítva az olaj múzeumot, úgyhogy meglett a holnapi terv is. Még egy kicsit turistáskodom a városban, meglátogatom a múzeumokat. De mivel aránylag korán, délután 3-kor zárnak, megegyeztünk, hogy én korábban kezdek s el is megyek, jó lenne legkésőbb 11 körül elindulni, hogy legyen időm 3-4 múzeumot meglátogatni. Egyik sem túl nagy, de mindegyiknek megvan a maga varázsa.
Így ma meglepően korán, 11-kor már ágyban vagyok (yeeey), de nem érzem magam álmosnak, a szervezetem hozzászokott a késői fekvéshez és keléshez.
Csodás napot, ragyogást az égre a fejetek fölé és a szívetekbe! Ölelés!

89. nap

Vacsora a hattyúkkal

A mai nem volt egy eseménydús nap, az időm nagy részét a hostelben töltöttem, de nem fölöslegesen. Azonban amikor kimozdultam, az mozgalmas volt.
Takarítás után elmentünk bevásárolni s visszaváltani az üvegeket. (Amikor valamit palackban vagy alumínium dobozban vásárolsz, fizetni kell 1-2 extra koronát, amit visszakapsz, ha visszaviszed. Mi összegyűjtjük ezeket a hostelben s álltalában hetente egyszer visszaváltjuk őket, amikor bevásárolunk). Egy automata veszi vissza az üvegeket, egyesével kell őket betenni és a végen kapunk egy számla szerű igazolványt s a rajta levő összeget bizonyos az adott boltban le lehet vásárolni. Andreu-val mentünk ketten s nagyon sikeresen, kétszer is sikerült leállítani a gépet, a végén már az egyik elárusító számolta meg a palackokat s írt egy papírt kézzel, csak menjünk el onnan. Szóval nem volt egy határozottan sikeres akció.
Utána a hostelben voltam egészen sötétedésig, gyönyörű idő volt, úgyhogy kihasználtam a napsütést s olvasgattam a kertben. Összesen 5 új ember érkezett a hostelbe, minden szobában kb 1-2 ember van, nyugodtan volt idő mindenki életéből egy kis szeletet végighallgatni.
Ugyan kevesen vannak, mindenki érdekes a maga módján. Van egy Új-Zélandi srác, aki itt van lassan egy hete, hol itt alszik, hol nem, várja a vízumát (Joel), egy dán pék, aki nagyon lelkesen bevezetett ma az igazi focaccia és a tökéletes házi croissant titkaiba, egy mexikói fényképész, aki az útjai során készített képeket árulja s ebből él, két idősebb szlovák pasas, akik úgy horkoltak a tegnap, hogy még a nappaliban is lehetett hallani, ezért megegyeztünk Aghataval, hogy átköltöztetjük őket az egyik két ágyas szobába.
Este elmentem egyet sétálni a városba, megcsodálni a város esti nyugalmát, élvezni a tiszta eget s a csillagokat. Úton visszafele vettem egy szendvicset vacsorára, amit a tóparton terveztem megenni. Amikor viszont odaértem egy kisebb sereg hattyú és kacsa özönlött oda, úgyhogy végül a csendes, gondolkozós vacsorából egy madarakkal közösen elfogyasztott svédasztalos vacsora lett, egy falat nekem, sok kis darab nekik. A végén még egy képet is készítettünk közösen. Jó társaság volt, nem beszéltek túl sokat, amit határozottan értékeltem.
A mai nap másik két csodája egy csokor virág s egy üveg bor. Mind a kettőt Agnes, egy norvég művésznő hagyta itt, aki egy kiállítás miatt egy hétig nálunk lakott. Nagyon aranyos, nyitott és lelkes nő volt, sokat ült velünk s én pedig elmentem megnézni a kiállítását, az is nagyon tetszett. Egészen elképesztő, hogy hogyan változtatja meg egy pár szál krizantém az egész szoba hangulatát. Nem nagy dolog, mégis, a maga egyszerű gyönyörűségével melegséget, szépséget és nyugalmat teremt. Valahogy sokkal otthonosabb a hostel is nekik köszönhetően.
Séta után Joellel közösen ittunk egy-egy pohár bort, amíg a dél-kelet ázsiai utazásairól mesélt. Este újra a pék társaságát élveztem, úgy éjfélig. Nagyon szeret beszélni, sok minden másról is, nem csak a sütésről, én pedig nem bántam hallgatni Őt, egyrészt, mert látszott rajta, hogy nagyon szeretne mesélni s minél többet beszélt, annál inkább ragyogott, másrészt, mert úgy éreztem, hogy maradok is valamivel a történetiből.
Összegezve, egy csodás nap végén újra hálás szívvel csukom be magam mögött a hostel ajtaját és térek nyugovóra. Szükségem van néha egy kis kényeztetésre, s ezt ma, a sétának, a finom ebédemnek, a jó társaságnak, az  asztalon levő meseszép virágnak s a pohár bornak köszönhetően sokszorosan megkaptam. Csodaszép álmokat, energiával teli reggelt! Ölelés!

87-88. napok

A segítség onnan jön...

A szombati napon csak úgy repült az idő. Andreu elment kirándulni, úgyhogy ketten voltunk Aghataval, de sok takarítani való sem volt. Ennek köszönhetően valamikor 1 körül, ebéd után, Ő is elment biciklizni egyet a városban, nekem pedig volt alkalmam elrendezni egy pár olyan dolgot, amire már egy pár napja szeretnék időt szakítani. Így megírásra került a hazaküldendő csomagok listája, utánanéztem még egy-két szálláshelynek az útra, megbeszéltünk egy osztalytalálkozót, amire remélem, hogy el tudok majd menni, mert egy nappal (?) az érkezésem után lesz, ha addig át nem rakjuk egy másik dátumra (légysziii!). Szóval tartalmas és eredményes nap volt már a munka előtt is.
Aghata nem volt túl sokáig távol, mire nekem látogatóm érkezett már itt volt újra. Még egy pár héttel ezelőtt, amikor a csapat itt volt s elmentek együtt kirándulni, összebarátkoztak egy kanadai és egy amerikai lánnyal, akik itt dolgoznak most Stavangerben. Az egyikükkel én is különösen jól egyezek, Reim-nek hívják. Azóta, hogy elmentek, beszéltük, hogy kéne valamikor találkozzunk, végül tegnap jött el a hostelbe. Meglepett egy nagyon finom murkos muffinnal, aminek sajtkrém volt a tetején. Nem hangzik túl biztatóan, de nagyon nagyon finom volt. Beszélgettünk egy kicsit oktatásról, utazásról, életvitelről, szóval csupa jó és érdekes dologról.
Tele hassal, magas vércukorszinttel (a muffinnak köszönhetően) gurultam be dolgozni este 7-re. Itt is nagyon gyorsan telt az idő, folyamatosan telt ház volt, csak úgy száguldoztak a rendelések, nem nagyon volt idő az órára nézni. 10 óra el volt múlva, amikor egy kicsit kiürült az étkező, lehetett takarítani, szemetet összeszedni s addigra már én is megéheztem. Gyors szünet, egy szendvics s álltam is vissza dolgozni.
Aztán hajnali 3:30-kor végeztem. Hosszú volt, de mind a négy román kolléga bent volt, elpoenkodtuk az időt s még a rohanás közepette is volt idő egy-két mosolyra s kedves szóra.
A vasárnap reggelt 4,5 óra intenzív alvás után boldogan kezdtem, amire beértem a hostelbe egy meglepetés fogadott. Ezelőtt 1-2 héttel láttam, hogy egy finn pár tervez elindulni az otthonukból Indiába, kizárólag stoppal. Felajánlottam nekik, hogy ha Kolozsvárra érnek, akkor szívesen segítek, ha tudok valamivel.  Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi idő alatt megtervezik az utat, elindulnak s el is jutnak Kolozsvárig. Reggel kaptam meg az üzenetet, miszerint Désen vannak s hálásak lennének, ha el tudnám szállásolni őket éjszakára s ha meg tudnák szárítani a sátrukat s a ruháikat. Mivel innen elég nehéz ezt megoldani, főleg hogy még nekem sincs lakásom, írtam egy bejegyzést facebook-on, amit lehet, hogy egy páran láttatok. Alig fél órába telt, amíg került egy hely, illetve egyenesen kettő, ahol megszállhatnak. S hogy őszinte legyek, egyik sem olyan, ahonnan számítottam volna ilyen jellegű segítségre. Annyira boldoggá tett, hogy ennyire gyorsan s ennyire segítőkészen reagáltak/reagáltatok, újra megtapasztaltam, hogy lehet és érdemes néha segítséget kérni, s hogy sose lehet tudni, honnan fogod megkapni.
Délután aludtam picit s ha lehet, akkor még jobb kedvel keltem fel, mint ahogy lefeküdtem. Úgy döntöttem, hogy három hónap után először, s valószínű utoljára, amíg itt vagyok, kiöltözök. Meguntam egy kicsit a kiránduló nadrágot s az egyszínű pólómat. Örököltem Lily-től egy szoknyát, Micatól egy csipke blúzot, előszedtem a vakító piros harisnyámat, amit nagyon hideg éjszakákra készülve tettem be a hátizsákba s nagyon szépnek és nőiesnek érezve magam visszajöttem a hostelbe s megajándékoztam magam még egy gyümölcssalátával is.
Aztán a délután mégis meglepően csendesen telt, sok volt most az idősebb ember, pár, akik nem nagyon voltak nyitottak semmiféle beszélgetésre. Végül egy majdnem 60 éves nénivel töltöttem a legtöbb időt, aki azt vette a fejébe 4 évvel ezelőtt, hogy Ő leszalad 100 marathont. Még 7 van hátra a százig, lényegesen kevesebb plusz zsír van rajta, mint rajtam és úgy néz ki, mint egy 45 evés hölgy. Nagyon inspiráló volt. Szóval ez az este sem telt el hiába.
Annyira szép, hogy minden napnak megvan a maga ajándéka, öröme, csodája s annyira hálás vagyok, hogy bár egy részét eszre tudom venni és meg tudom  élni. Milyen csodát tartogat számodra a nap?
Ölelés

86. nap

Jóga tanfolyam

Mivel tegnap már hivatalosan elhagytam az országot, próbálom megenni azokat a dolgokat, amiket az idők során összegyűjtögettem. Sajt, laska, zöldségek, tojás, szószok stb. Ez két okból is jó. Egyrészt, mert nem költök többet ennivalóra, másrészt, mert még kreatívabbnak kell lenni s egyre könnyebben tálalok ki új ételeket, recepteket s, lehet csak azért, mert élvezem elkészíteni is őket, mintha egyre jobban sikerülnének.
Ma reggelre összekombináltam egy otthoni receptet egy régen tanult franciával s lett belőle egy nagyon finom rakott csirkemelles-sajtos-sonkás felfújt, csak tészta nélkül, a tegnap sütött focacciat ettem mellé.
Ezt még takarítás előtt sütöttem, mert korán keltem, tudtam, hogy korán kell induljak s nem szerettem volna mindent a többiekre hagyni. Végül annyira belendültem, hogy mire Ők is befejezték a reggelijüket, már készen voltam a takarítás nagyjából felével, szóval nagyon hamar végeztünk. Ugyan egyre kellett menjek dolgozni, mégis volt idő nyugodtan kiélvezni az ebédet s  felhívni egy jóga stúdiót.
Tegnap tálaltam a hirdetést, hogy indítanak tanfolyamot kezdőknek, heti egyszeri foglalkozással, Kolozsváron, elméleti és gyakorlati oktatással. Ez három szempontból is tökéletes: 1. végre profiktól és nem youtube videókból tanulhatok. 2. Kicsit összefogóbb képet kapok a mögötte levő filozófiá(k)ról is 3. Végül, de nem utolsó sorban, lesz egy hely, ahova rendszeresen járok majd, s ahol románul kell beszélni, még a végén azt is megtanulom. Szóval egy rövid telefonbeszélgetés után, akinek köszönhetően kaptam egy pár extra információt ahhoz képest, ami a honlapjukon volt, feliratkoztam a tanfolyamra. Még egy ok, amiért már nagyon várom, hogy hazaérjek. Egyre csak gyűlnek, ahogy telnek a napok.
A McDonald's-ban érdekesen indult a műszak, mert rajtam kívül csak olyanok voltak bent, akik elég régóta dolgoznak ott, mindenkinek van valamilyen magasabb beosztása, s kicsinek és idetlennek éreztem magam az elején s nagyon izgultam, hogy elrontok valamit.  Boas és a felesége is a konyhában tettek-vettek, aztán mind a ketten kimentek a kasszához, de tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Aztán meg is történt a baki, de legalább vicces volt. Valaki rendelt egy vegetáriánus burgert, amit én kellett elkészítsék. A nagyobb burgereket egyenesen a dobozban rakjuk össze, a doboz egyik felébe jön a zsömle alja, a másikba a teteje, amire rápakolunk mindent, amit kell, összecsukjuk a dobozt s kész is van a szendvics. A baj ott történt, hogy én a tetejét s a belevalót betettem szépen, sorban, egymás után a dobozba, de mivel az alja később került be a pirítóba, azt nagy idegességemben elfelejtettem a végén betenni. Kiadtam a kasszához, megyek vissza a helyemre nagy elégedetten, amikor meglátom a zsömle alját. Kinéztem, hátha nem került még felszolgálásra, de már késő volt. Aztán azt reméltem, hogy a kliens nem fog visszajönni reklamálni, de nevetve jött vissza, s mutatta a kinyitott dobozt Gullainak (Boas felesége), mondván, hogy elfelejtettük erről a kenyeret. Gullai bocsánatot kért, s nevetve hozta hátra a dobozt. Én tőle kértem bocsánatot, nevettem én is, mutattam a hátát a zsömlének, jelezvén, hogy tudom, hogy mi történt s már készítettem is az újat.
Aztán valamivel később még egy baleset történt, szintén a rohanásnak köszönhetően: nekimentem valaminek, amíg a kezemben volt az egyik sütő, amit épp csak kivettem a forró olajból, s visszapattantam róla, de úgy, hogy a sütő hozzáért az alkaromhoz. Ahhoz képest, hogy másfél hónapja dolgozom ott, nem is rossz, hogy ez az első égési sérülésem. S ez sem olyan vészes. Felhólyagosodott kicsit, de nem egy túl nagy felület s mivel időben tettem rá valami krémet egészen szépen lehúzódott.
Műszak végeztével ahelyett, hogy egyenesen a hostel fele jöjjek, elsétáltam a Fiskepiren kikötő várótermébe, ahol az egyik vendégünknek a munkája került kiállításra egy helyi művészeti fesztivál keretén belül. Egy festmény egy fjordról, ami mozgatható fa lapokra van festve. Ezek a fa lapok emberek, illetve az Ők árnyékuk formáját veszik fel s szabadon tologathatók. Nekem nagyon tetszett.
Az este a hostelben újra zsúfolt és mozgalmas volt, hosszú idő óta újra teltház volt s holnap is az lesz. Volt társaság. Végül éjfél körül jöttem vissza a lakásba, lassan ideje van a lefekvésnek is. Habár, hogy őszinte legyek jobban izgat most a könyv, amit olvasok, mint az alvás. (Mint ahogy arra gondolom egy páran rájöttetek a tegnapi idézet után, a Gyűrűk Urát olvasom).
Holnap megint hosszú, éjszakai műszak vár, este 7-től hajnali 3-4-ig. Szóval valószínű, hogy nem fogok írni.
Vigyázzatok magatokra, minden gyengélkedő rokonnak jobbulást! Mosoly

85. nap

Fél lábbal már otthon avagy a Focaccia története

Ma nem dolgoztam a McDonald's-ban, mégis annyi minden történt. Reggel nagyon tele volt a hostel, meglepően sokan voltunk, de nem zavart, takarítás közben is tudtunk még egy pár szót váltani s ez is egy új tapasztalat volt. Aztán megjött valaki a cégtől, amelyik az ágyneműket mossa, de valamiért úgy döntött, hogy nem hozza be a szekereket, amin a frissen mosott ágyneműk voltak, s nem viszi el a használtakat. Integetett, kint hagyott mindent az esőben s elment. Meglepődtünk, mosolyogtunk egyet, visszaintegettünk, összenéztünk, nevettünk s bekínlódtuk valahogy a szekeret a nappaliba. Ez azért kihívás, mert van két kicsi lépcső a bejáratnál, s a szekér elég nehéz volt, de legalább elpoénkodtuk az esetet.
Miután mindennel végeztünk elmentem a külföldi munkások hivatalába (valószínű, hogy van ennek egy jobb fordítása is, de ennyire telik ma este), hogy megérdeklődjem, mi a helyzet a PIN kóddal, amit lassan két hete igényeltem.  Ez a kód az adóbevalláshoz kell. Ha sikerül megkapni, akkor be tudok jelentkezni a rendszerbe online s nem kell postán kiküldjék és ami még fontosabb, nem kell személyesen visszajönni, hogy leadjam. Szóval nagyon jó lenne szert tenni rá.
Egy órás sorban állás után felvilágosítottak, hogy ez már nem az Ő fennhatóságuk alá tartozik, hanem egy ún. DIFI felel érte (elképzelésem sincs róla, hogy ez minek a rövidítése) s hogy hozzájuk kell fordulni. A nő, aki ezt elmondta, azt javasolta, hogy menjek el a postára, s kérdezzem még, hogy nincs-e ott, s ha nincs, akkor kérjek újat, s hátha megérkezik. Mikor mondtam neki, hogy egy hét múlva költözöm haza, akkor előrukkolt egy másik ötlettel. Cseréljem ki a címemet a romániaira s mivel nem lesz norvég címem kénytelenek lesznek haza küldeni a levelet. Ezt megtettük, szóval mostmár hivatalosan nincs lakcímem/ ideiglenes vagy végleges tartózkodási helyem Norvégiában.
Mivel eléggé elhúzódott ez a dolog elég későn értem vissza a hostelbe, s már nagyon nagyon éhes voltam. De mivel kivételesen nem siettem sehova úgy döntöttem, hogy megajándékozom magam egy finom és egészségesebb ebéddel. Rozmaringos-sajtos csirkemellet sütöttem s mellé a lerben krumplit és murkot. Nagyon nagyon finom volt s annyira degeszre ettem magam, hogy még vacsoráznom sem kellett :D
Szép lassan igyekszem minden maradékot felhasználni, nem szeretnék semmilyen ételt eldobni vagy itt hagyni, főleg olyat nem, amiről tudom, hogy más nem nagyon fogja elhasználni. Például liszt és élesztő. Így, ha már más teendőm nem volt, meggyőztem magam arról, hogy képes vagyok egy jó focacciat készíteni. Tudni kell ehhez azt, hogy egy számomra nagyon kedves ember, Edo, tavaly nyáron elvitt egy vendéglőbe Reykjavíkiban, ahol Ő is dolgozott előtte. Halat ettünk, de mielőtt kihozták volna a rendelésünket, felszolgáltak egy tányér focacciat s friss vajat. Edo elmesélte, hogy hogyan is csináljak s hogy Ő is sokszor készítette s mennyire szereti. Már akkor nagyon bonyolultnak és hosszúnak tűnt a folyamat, ezért féltem nekifogni s mindig tálaltam valami jó kifogást, hogy miért ne készítsek. De most volt hozzá minden, időm is, úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat, kerestem egy receptet s nekiláttam. Nem mondom, hogy gyorsan ment, mert kellett hagyni két órát kelni s kétszer újra dagasztottam, de messze nem volt olyan vészes, mint ahogy képzeltem. S ahhoz képest, hogy először csináltam, meglepően jól sikerült. A tetejére fokhagymát, rozmaringot és bazsalikomot tettem, illetve olívaolajat. Akárcsak szinte bármilyen más süti, ez is nagy sikernek örvendett (pedig nem nassolni való édesség volt), a fele még addig elfogyott, amíg meleg volt. Kell még dolgozni a recepten, de kezdetnek jó. Nagyon boldog voltam vele.
Estére újra megtelt élettel és emberekkel a hostel, vacsoráztak, beszélgettünk, továbbra is nagyon jó a hangulat. Érkezett egy ausztrál srác, aki egy évet Bergenben élt s volt nála egy doboz skruf. Ez egy dohány termék, amit csak a skandináv országokban lehet kapni, egy pici zacskó, amit a fogíny és az felső ajkad közé kell betenni. Az a pletyka járja róla, hogy azért tálalták ki, mert túl hideg volt kint ahhoz, hogy rágyújtsanak, sokkal kényelmesebb bent ülni a melegben s szorítani az ínyeddel a kicsi zacsit. Akkora kb, mint egy újpercem, csak egy kicsit vékonyabb. Agata azt mondta, hogy amikor Ő először próbálta, akkor rosszul lett, de ez egy olyan valami, amit ha itt élsz ki kell próbálni. Kicsit vonakodtam tőle, de a kíváncsiságom győzött, már elég sokszor láttam itt-ott s érdekelt, hogy milyen, de annyira nem, hogy vegyek. Azt mondták, hogy ez az egyik leggyengébb, amit kapni lehet, szóval nem számítottam olyan vészes hatásra. Eleinte csak csípett egy kicsit, aztán az elmúlt s nagyon durván el kezdtem szédülni, 5 perc után olyan volt, mintha egy nagyon görbe estém lett volna, s végül kb 7 perc után dobtam el, elvileg 20 percig kéne tartani. Nekem ez is bőven sok volt. Tényleg, 1-2 perc alatt teljesen elszédültem, felfordult a gyomrom, kimelegedtem s kivert a verejték. Amiután eldobtam, meg 2-3 percig éreztem a hatását, aztán helyre állt minden. Nagyon egyedi elemény volt, kipróbáltam, elég volt. Oka van annak is, hogy miért nem dohányozom.
Szóval ma is egy csomó új dolog történt, nem unatkozom, boldog és hálás vagyok. Legyetek boldogok és áldottak.

U.I.: mai bölcsesség: Van, mi arany, bár nem fénylik, Van, ki vándor, s hazaér, régi erő nem enyészik, fagyot kibír mély györker. Lángját a tűz visszakapja, árnyékából a fény kiszáll...

 

84. nap

Egy boldog nap

Reggel kinéztem az ablakon s úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenek, alig lehetett ellátni az utca sarkáig, ami nincs messze. De mivel megtanultam, hogy minden hozzáállás kérdése, elhatároztam, hogy ma boldog leszek s teszek az esőre. Úgyis lassan már megszoktam.
Jógáztam egy jót, zuhanyoztam, s 10 előtt kicsivel értem be a hostelbe. Agata már ott volt, de még nem fogott neki a reggeli teendőknek, aminek határozottan örültem. Reggeli közben beszélgettünk kicsit, s meggyőzött arról, hogy Andrew érdemel még egy esélyt. Sosem értékeltem igazán, amit csinál, de azt hiszem ezt a bejegyzésekből is lehetett érezni, de a mai beszélgetés után azt hiszem egy kicsit más szemmel nézek rá. Ez mondjuk a kapcsolatunkon sokat nem fog változtatni, mert tegnap elment nyaralni s lehet, hogy csak az után jön haza, hogy én is elmentem, de arra biztosan jó volt, hogy a sok negatív érzelmet, csalódottságot és sértődöttséget felülírja, ami nekem is jó. Elvégre a negatív érzelmeinkkel elsősorban magunknak ártunk, ideje volt elengedni ezeket is. Főleg így, másfél héttel indulás előtt.
A takarítással nagyon hamar végeztünk, 12 után kevéssel már Agataval, Andreuval és Perivel a kávénkat/teánkat kortyolgattuk és beszéltünk hostelel kapcsolatos jövőbeli tervekről. Aztán 2 körül gyorsan főztem egyet s 3-ra mentem dolgozni. Egy ideig az összes román kolléga bent volt, egyetlen lengyel lány volt az egész vendéglőben, a többiek mind románul beszéltek. Idővel aztán sorra hazament mindenki, hárman maradtunk s 6 és 8 között kicsit elszabadult a pokol. Addig nagyon nagyon csendes volt a hely, keresni kellett a tennivalót, aztán hirtelen egy csomó ember érkezett, én kikerültem a kasszához a konyha helyett, rohantunk fel-alá, egyszerre készítettünk dolgokat a konyhában s szolgáltuk is fel.( Továbbra sem szeretem az egyszerhasználatos műanyag kesztyűket, amiket ilyenkor használni kell. ) 8 körül már nem nagyon tudtam eldönteni, hogy az volt-e jobb, amikor üres volt minden, vagy amikor rohangáltunk.
Este a hostelben megint egy nagyon vagány kis csapat gyűlt össze, amikor megérkeztem a franciák épp a Kisht vették ki a sütőből. Aztán a beszélgetés során kiderült, hogy a társaság többsége francia, így megtanultuk a különbséget a Chocolatine és a pain -au chocholat között. Az is kiderült, hogy az egyikük orvostan hallgató, kolozsváron. Kicsi a világ :)
Éjjel 1-ig voltunk a nappaliban, egyrészt, mert voltak érdekes emberek, akikkel volt mit megosztani, másrészt, mert még mindig vártuk két ember érkezésére. Aztán én eljöttem, Agata maradt még kicsit, én eljöttem lefeküdni s nem kis meglepetésemre, már az írásba is bele-bele alszom (így pedig nagyon hosszú idő megírni egy bármilyen kis terjedelmű bejegyzést).
Szép álmokat, tartalmas, napsütéses napot Nektek! ölelést!

83. nap

Kreatívnak kell lenni

Ma reggel megérkezett Agata s mint kiderült, elképzeléseimmel ellentétben Ő is "önkéntes" lesz, nem alkalmazott. Szóval a helyzet sokat nem fog változni, de legalább hárman leszünk :D
Tegnap szóltam Andrew-nak, hogy nincs elég paplanhuzatunk, egészen konkrétan 3 db maradt a tegnapi takarítás után, de nem zavartatta különösebben magát, azt mondta, hogy majd hoz. Valamiért nem is voltam meglepve, amikor reggel kiderült, hogy nem hozott, s hogy leghamarabb egykor lehet őket elhozni a cégtől, amelyik a tisztításukkal foglalkozik. Így az ágyvetés maradt legutoljára a teendők közül, nekem 2-kor kezdeni kellett, szóval már nem is nagyon tudtam segíteni benne. Felhúztam a lepedőt minden megvetendő ágyra, megettem ebédre a tegnapi pizzám végét, s szaladtam is dolgozni.
Bent a McDonald's-ban volt egy állandó feszültség a levegőben valamiért, amit nem nagyon tudtam megmagyarázni, de szépen lassan lecserélődtek az emberek, aztán Daniel-el (Mihai öccse) és Greggel 3-an maradtunk. Nem volt túl zsúfolt, sem a konyha, sem a kassza,  szerencsére egész nap a konyhában voltam, de végig beszélgettük a 7 órát, így egészen gyorsan telt el.
Úton visszafele eláztam, 3 csodálatos, napsütéses, száraz nap után ma már esett az eső,  így az első utam a mosdóba vezetett. Láss csodát, csak két üres guriga volt a wc papír helyén. Semmi gond, hozok újat, gondoltam én naivan. Szóltam Andrewnak kétszer, hogy fogytán van, reggel üzenetet is írtam, reméltem, hogy hozott. Tévedtem. Improvizálni kellett, nem hagyhattuk a hostelt wc papír nélkül, s vásárolni már nem lehetett, a boltok be voltak zárva.
Wc papírunk ugyan nem, de konyhai törlőnk volt, ahogy egyesek hívják :"Száraz takarító hadosztály", így egy nagy kenyérvágó késsel nekikestem s ketté vágtam őket. Nem lehettem túlságosan bizalomgerjesztő látvány, ahogy a konyhában wc papírt gyártok, de legalább jót nevettünk rajta a többi vendéggel, akik a helység másik felében a vacsorájukat főztek.
Mára ennyit, későcske lett megint. Széles mosolyt az arcotokra, napsütést a fejetek fölé és a szívetekbe! Ölelés!

82.nap

Gyorsan terjedő hírek

Elien elment ma, reggel még segített a takarítással kicsit, sütöttem neki is adag kekszet és kikísértem a buszmegállóig. Nagyon nagyon hálás vagyok neki, sokkal nagyobb segítség volt, mint bárki, akivel együtt dolgoztam eddig itt. Nyitott, kedves, boldog, energikus, lendületes és nagyon okos. Nem telt 2 napba, hogy megtanuljon mindent a hostel körül.
Dél körül ment el, utána Andreu-val befejeztük a takarítást, sütöttem egy pizzát, mert reggel tálaltam egy akciós pizzalapot, amikor elszaladtam bevásárolni a sütihez valót, aztán pedig szaladtam is dolgozni.
Alig 1 órája voltam a McDonald's-ban, amikor Mihai mondta, hogy hallotta, hogy megyek el. Szerettem volna én elmondani neki, de nem jött össze, gyorsabban terjednek a hírek, mint gondoltam. Azt reméltem, hogy lesz egy pár nyugodt napom még, amíg az emberek még nem tudnak róla s nem kérdezősködnek. Nem jött össze. De végül nem kellett senkinek magyarázkodni, nagy valószínűséggel azért, mert ahogy szóba került, hogy hamarosan megyek kicsit megcsuklott a hangom s nem egyszer gyűltek össze a szememben a könnyek. Magamnak sem nagyon tudom megmagyarázni, hogy inkább a honvágy miatt vagy inkább azért, mert már annnyira a szívemhez nőttek a kollégák, a hostel és Stavanger, hogy szívesen maradnék. Talán mindkettő. Ahogy otthon mondják, két szék közt, a pad alatt.
Miután Greg is megtudta, hogy felmondtam egy kicsit felháborodott, s úgy döntött, hogy akkor ma kint leszek a kasszánál. Kb 4 órát álltam ott, de nagyon nagyon lefáradtam. Sokkal jobban, mint a konyhában. A végére lett egy állandó fejfájásom és ki voltam merülve. Egy kád melegvízre és nagy ölelésre vágytam, nem egy zsúfolt hostelre. De végül beszélgettem egy jót egy Új-Zélandi sráccal, aki várja a vízumját és a letelepedési engedélyét. Kicsit ugyan abban a cipőben járunk s jól esett valaki olyannal is beszélni erről, aki megéli azt, amit én.
Éjfélkor úgy döntöttem, hogy mostmár eljött a lefekvés ideje, még ha nem is érkezett meg mindenki, de alig fogtam neki írni hallottam a távolból a közeledő a gurulós bőröndök hangját, úgyhogy visszaöltöztem s leszaladtam a hostelig beengedni őket.
Mostmár viszont tényleg ideje van az alvásnak is, csodaszép álmokat!

80-81. napok

Egy pár érdekes történet

Tegnapelőtt reggel jöttem rá, hogy az egyenruhámat ugyan betettem mosni, de ki már nem teregettem, s 8 óra múlva már abban kéne dolgozzak, úgyhogy gyorsan kikaptam a mosógépből s letettem a pólómat a "használhatatlan"-nak minősített főzőlapra (amit előtte 40 perc alatt nem sikerült működésre bírni), amíg a nadragomat valahogy úgy kiterítem, hogy minél gyorsabban megszáradjon. Gondolom magatoktól is elég könnyen rájöttetek, hogy rövidújju a kulcs ebben a történetben. Valamilyen csoda folytán, az a kályha, amit nem tudtam elindítani semmi féle képpen, a póló hatására egyszercsak pittyent egyet és kioldódott rajta a zár, ami miatt nem tudtam használni, az összes gomb pirosan mosolygott és várta, hogy kiválasszam, hogy melyiket szeretném használni. Köszi 21. század!
A tegnapi nap nagyon nyugodtan és jól telt. Pik-pak végeztünk a takarítással, aztán Elien elment sétálni egyet, ketten maradtunk Andreu-val, később Ő is elment találkozni egy pár spanyollal, akiket facebook-on megtalált. Ennek ellenére csak egy rövid ideig voltam egyedül, Elien elég hamar, 7 körül visszaért, én pedig 9-kor,  amikor már csak két vendég érkezésére kellett várni, elmentem aludni egy kicsit az éjszakai műszak előtt. Nem tudtam igazán elaludni, aztán fel is hívtak telefonon, de majd két órát feküdtem az ágyba és terelgettem a gondolataimat. Nagyon jól esett. Aztán jógáztam egy picit, hogy magamhoz térjek s legyen elég energiám az éjszakára. Megtette a hatását, gyakorlatilag betáncoltam dolgozni. A konyha zsúfolt volt, de meglepően sokan voltunk dolgozni is, gyorsan teltek az órák. 5 óra körül értem haza, tele energiával, nem nagyon akartam lefeküdni, de jobbnak láttam, mint kihagyni még egy éjszakát. ( határozottan jó döntésnek minősült így utólag).
Végül 10 körül keltem fel, s mint mindig, a reggeli (mostmár) rutinnak köszönhetően mosolyogva libbentem be a hostelbe 11 előtt valamivel. Ketten voltunk ma Andreu-val, Elien elment megnézni a Kjeragot. Meglepően gyorsan végeztünk a takarítással s annyira jó volt a kedvem, s tele voltam energiával, hogy gyakorlatilag körbetáncoltam a hostelt. Nem bírtam egy helyben ülni s várni a csodát. Úgy 4 körül eldöntöttem, hogy elmegyek a múzeumba, de aztán kiderült, hogy 6-kor zár s még volt egy pár kérdés, amire válaszolni kellett, nem érte volna már meg kifizetni a belépőt s végigrohanni rajta. Elmegyek majd valamelyik délután. Múzeum helyett végül a városban sétáltam egyet fali rajzokra vadászva. Tálaltam is egy pár nagyon szépet, de ami még szebb volt, az a régi város. Kicsi, fehér házak, macskaköves, keskeny utcák, virágok a bejárat előtt és az ablakpárkányokon, játszó gyerekek az úton, minden annyira családias, meghitt, nyugodt és békés volt. Mintha megállt volna az idő, s nem a rohanó 21. század, hanem a béke-időbeli 19. század vége lenne, amikor az asszonyok a gyerekekre vigyáznak otthon, a férfiak pedig minden este fáradtan, de boldogan érnek haza a halászatból.
Azért egy másfél órás séta után visszajöttem a hostelbe, nem akartam Andreut túl hosszú időre egyedül hagyni. Este pedig megjöttek az első román vendégeim, két 40-es pasi. Elbeszélgettünk elég hosszan, s meglepően egyszerűen ment a váltás románról angolra és vissza, amikor valaki valamit kérdezett.
Mostmár viszont lassan ideje van az alvásnak is, holnap dolgozni és búcsúzkodni kell. Elien már megy haza. Sajnálom nagyon, mert eddig Ő volt a legbelevalóbb  és legügyesebb kollégám.
Széles mosolyt az arcotokra, ragyogást a szívetekbe. Remélem mindenki feje fölött a tető épségben megúszta a mai/tegnapi vihart otthon. Ölelés!

79. nap

Felmondtam

Nehezen keltem fel reggel a tegnap esti késői lefekvés után, de azért a reggeli jóga belefért. Érdekes, hogy mennyire igaz az, hogy ha valamit 25 napig rendszeresen gyakorolsz, akkor természetessé válik. Nem kérdés már az, hogy ezzel indul a reggel.
A takarítással elég gyorsan végeztünk, aztán pedig elcsöndesedett a hostel, játszottunk Eliennel, amíg még egy pár vendég össze nem csomagolt, aztán Elien elkísérte őket a buszállomásig, addig én felhívtam Boast. Nem kérdezősködött sokat, megkérdezte, hogy szeptember utolsó hetében akkor tudok-e még dolgozni. Mondtam, hogy igen, de egy pár órával később megjött a beosztás s összesen 2 műszakom van. De lehet oka van ennek is, kevés dolgot csináltam a városban, noha itt élek lassan 2 hónapja. Szeretnék elmenni 1-2 múzeumba s megcsodálni még egy-két graffitit. Erre pedig tökéletes alkalom lesz az utolsó Stavangerben töltött hét, már csak azért is, mert Agatha itt lesz és nekem nem kell túl sokat a hostelben ülni.
Felmondás után nagyon megkönnyebbültem, ahogy a Csapat chatszobába írtam, egy boldog és szabad nő lettem ( nem mintha ez előtt nem lettem volna :P). Nem volt nagy kedvem bemenni munkába, nem tudtam, hogy mi fog ott foganó, hányan tudnak már róla vagy hogyan fogadták. Végül Gullai, Boas felesége, odajött hozzám s mondta, hogy hallotta, hogy elmegyek, mondtam, hogy igen, de szeretném, ha nem derülne még ki. Nincs kedvem két héten keresztül mindenkinek elmondani, hogy miért s mikor megyek haza.
Az emberek ma is nagyon aranyosak voltak, csak úgy elrepült az ott töltött 5 óra. Hazafelé jövet könnyű és boldog voltam, táncoltam, énekeltem, nem törődtem a világgal.
A hostelben a vendégek ma is vagányak voltak, de az az igazság, hogy nem volt túl sok kedvem ma ismerkedni, jó volt egy kicsit egyedül ragyogni és magammal foglalkozni.
Holnap újra éjszakai műszakos leszek, lehet nem fogok jelentkezni, de akkor majd vasárnap. Mosolygós napot, nagy ölelés! Vigyázzatok magatokra! Puszik

78. nap

Mikor csináltál utoljára valamit először?

Csendesnek terveztem a napot, azt reméltem, hogy gyorsan befejezzük a takarítást utána pedig leülök és délutánig olvasok.
Hát, tervnek nem volt rossz. Ketten takarítottunk ma Elien-nel, Andreu szabadnapos volt, munkát keresett. Nem volt túl sok tennivaló, de egy csomóan megérkeztek korán reggel, én 10 körül értem a hostelbe s akkor már nagy volt a nyüzsgés. Mivel elég sokan maradtak vagy csak egy gyors városnézésre mentek el innen ma egyáltalán nem volt csend a hostelben. Takarítás után elszaladtunk a boltig s főztük kicsit, aztán már át kellett adni a konyhát az érkezőknek. Vacsorára lecsó szerű dolgot szerettem volna készíteni, de mivel annyira tele volt a konyha, hogy nem fértem be, úgy döntöttem, hogy főzök fent a lakásban. Nem sikerült. Az elektromos főzőlap, aminek a szélén a jeleket kell simogatni és tapogatni, hogy bekapcsoljon nem az tudásomra volt tervezve. Majd negyven perc közelharc és egy youtube-os útmutató után feladtam a harcot s kicsit szomorúan, de jóízűen, mert nagyon éhes voltam már, ettem meg az összes felvágott zöldséget, nyersen.  Ma estére is nagyon  vagány kis csapat gyűlt össze, az egyikük kitalálta, hogy menjünk el karaokézni, aminek a társaság nagyobbik része nagyon örült. Andreu azt mondta, hogy Ő mindenképp marad, szóval ketten Eliennel csatlakoztunk. Mint az este végefele kiderült, egy meleg bárban voltunk, de nem zavart minket különösen, kb 15-en voltunk, azaz nagyjából elfoglaltuk a 3/4-ed helységet. Soha nem állítottam, hogy tudok énekelni, ezért nagyon nem is akartam, de vicces volt a többieket hallgatni és nézni. Végül meggyőztek, hogy George-al közösen énekeljem el a Time of my life-ot. Azt hiszem életemben először énekeltem valamennyire is önszántamból emberek előtt, de az biztos, hogy életemben először most voltam meleg-bárban.
Nagyon jól telt az este, indulás előtt, mindenkivel közösen, aki még ott volt az eredeti  csapatból, elénekeltük a Lemon-tree-t.
Sose gondoltam volna, hogy egy karaoké buli ennyire vagány lehet. Nem is táncoltunk igazán, mégis, remek esti program volt. Kezdem lassan érezni, hogy közeledek az itt létem vége felé, már csak 16 nap van hátra. Igyekszem a legtöbbet kihozni belőle s minden napban megragadni a lehetőséget s megadni neki az esélyt, hogy csodálatos legyen. Ölelés!

77. nap

Kezdenek kicsit rutinossá válni a napok, takarítás, munka, esti beszélgetés, én pedig kezdek egészen más dolgokat fontosnak tartani. Például azt, hogy a virág, amit Hans-Pétertől kaptam ezelőtt két-három héttel, újra kivirágzott, alig nyílt el az előző adag virágja. Látszik, hogy szeretettel volt adva :)
Elien óriási segítség a hostelnél, nagyon nyitott, nagyon aranyos, sokkal könnyebbé teszi a dolgom, mint előtte bárki.
Ma véletlenül magammal vittem a hostel telefont a McDonald's-ba, de szerencsére nem kerestek rajta. Nem lett volna egy kellemes dolog.
Holnap újra a hostelben leszek egész nap, szóval lesz időm végre olvasni és élvezni a csendet kicsit. Nagyon látszik, hogy közeledik a tél, egyrészt, mert nagyon megcsappantak a turisták, másrészt, mert este 9-kor már sötét van, látványosan rövidülnek a nappalok.
De ma is sütött kicsit a nap s majdnem két órát voltam a kasszánál a konyha helyett a mekiben, csiszolom az igen csak felületes norvég nyelvtudásomat. Szerencsémre a Cheeseburger az norvégul is cheeseburger, 10-ig pedig nem volt olyan nehéz megtanulni számolni. A nagyobb baj azzal van, hogy nem tudom még a "menüt", de szépen lassan tanulok. Az emberek pedig elég elnézőek és türelmesek voltak. Eddig.
A ma esti meglepetés a hostelben egy új-zélandi pasi volt, aki holnap megy a bevándorlási hivatalba letelepedési engedélyt kérni. Holnap még biztos itt lesz, kiderül majd, hogy mit mondanak neki, hátha megkapja.
Nagyjából ennyi, ami lényeges volt számomra a mai napból. Mindig mosolygok, ha ránézek a képre, amit a csapat hagyott s a csoport-chat is fut folyamatosan, egyre jobban ismerjük meg egymást, folyamatos a tervezgetés a következő találkozót illetően. Várom már!
Ha en god kveld! Szép álmokat!

75-76. napok

Tegnap John elkísért a munkába s mikor visszajöttem egy üveg borral várt. Ez volt az ajándékom a csapattól (csak mert mondtam, hogy szeretem a bort, de nem fogok itt venni, mert nagyon drága). Akkor is elkapott a sírás, aztán sétáltunk egyet a szakadó esőben s beszélgettünk egy jót.
A munkatársak a McDonald's-ban nagyon aranyosak, főleg Greg és Mihai, őket szeretem a legjobban. Mivel elég fáradtan és eléggé kisírt szemekkel mentem be dolgozni, kérdezték, hogy mi a baj, de nem akartam s nem is tudtam róla beszélni, mert ahogy rágondoltam kerülgetett a sírás. Greggel ketten maradtunk a műszak végen a boltban, volt egy jó 20 perc, amíg teljesen egyedül voltam a konyhában s nem mondom, hogy sokan voltak akkor, de örültem, hogy megbíznak ennyire bennem s hogy vegülis sikerült minden rendelést aránylag időben teljesíteni. Szóval Greggel beszéltünk s kérdezte, hogy ugye tisztában vagyok vele, hogy túl sokat dolgozom s hogy nagyon ki kéne pihenjem magam. Mondtam, hogy tudom, mire felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, s lakhatok ingyen ott, ha cserébe vigyázok néha a gyerekekre, amikor nekik dolguk van (vagy egy 6 év körüli és egy 6 hónapos kislánya). Boasnak még mindig nem mondtam el, hogy október elején hazamegyek, de mivel a felmondási idő két hét, ennek holnap- holnapután meg kell történnie. Hiányozni fognak azért ők is. Nem mondom, hogy igazán szeretem a munkát, de az embereket ott igen. Egy csupa szív csapat ez is.
Tegnap, az esti séta után lefeküdtem s reggel ketten takarítottunk Andreu-val, Elien ( a belga lány) kivett egy szabadnapot s felment Johnnal a Prédikátor-köre. Majdnem akkora sikerrel járt, mint Gloria egy hónappal ezelőtt, olyan köd volt, hogy a csúcsfotó, amit készítettek kb bárhol, bármelyik lapos sziklán készülhetett volna, csak a felhő látszik a háttérben.
2 körül értek vissza, addigra már elkészült a lasangne, az volt az ebéd. S ha már az utolsó fogadott fiam is útra kelt megint, nem lehetett elengedni finomság nélkül, sütöttem egy adag kekszet neki is. Aztán kikísértem a buszmegállóig, még egyszer hazafele úton megsirattam Őket s utána már csak a hostelben voltam. Olvastam egy kicsit, aztán csatlakoztam Elien brit/ausztrál csapatához, tegnap összeszedett 3 srácot, együtt kártyáztunk, játszodtunk, megittunk egy üveg bort. Nagyon örülök, hogy végül bekapcsolódtam, egy jó alkalom volt új esélyt adni a vendégeknek és ennek a helynek.
Ennyi sírással elengedtem őket és boldogan tudom mondani, hogy új nap, új kezdet, mostmár mosolygok ha rájuk gondolok és várom, hogy újra lássam őket és hogy még több remek embert ismerhessek meg itt. Mindenki megérdemli, hogy ugyanolyan nyitottsággal és őszinte érdeklődéssel és mosollyal legyen fogadva. 
Küldök Nektek egy nagy ölelést, csodás álmokat!

Otthon

Hogy kinek mit jelent az otthon fogalma nem tudhatom. Én azt hiszem tegnap, sok zokogás árán tanultam meg és értettem meg igazán, hogy miért több, mint elég nekem 3 hónapot úton lenni.
Azt mondják egy férfi házat épít, egy nő pedig otthonná varázsolja. Én amióta itt vagyok azon dolgozom, hogy ez a hely otthon legyen. S ne csak nekem legyen otthon, hanem, amennyire lehet, minden vándornak és turistának, aki belép az ajtón. Sokat dolgoztam és nagyon sokat segített a nőiességemen, hogy háziasszony voltam 30 ember után, még ha sokszor nehéz is volt. Mégis, egyedül otthont teremteni nem lehet. Ezt pedig a vendégeimnek köszönhetően értettem meg.
Az elmúlt évben Kolozsváron (azoknak, akik fordítják a blogot, Cluj) sem volt igazán egy hely, amit az otthonomnak nevezhettem volna, és ezzel nem is volt baj. Otthon ott volt, ahol a szívem volt, legyen az anyuéknál, apuéknál, Ricsinél vagy éppen a bentlakásban. Többnyire magammal hordtam a laptopomat és egy rend ruhát, nem kevésszer történt meg, hogy reggel nem tudtam, hogy aznap este hol fogok aludni. Ez csak tovább fokozódott, amikor eljöttem otthonról, mert elképzelésem sem volt, hogy mit is csinálok itt.
Tegnap pedig, amikor a fogadott fiamat ( a csapat anyunak hívott, ezt pedig Bassie kezdte el, így Ő a leginkább fogadott fiam, de a többieket is ugyanannyira szeretem) el kellett engedni, rájöttem, hogy ez a hely tényleg otthonná vált számomra is, főleg nekik köszönhetően. Otthon ott van, az én megélésem szerint, ahol a szívem van s ahova haza várnak. A csapat kitörő örömmel fogadott, mosolyogva, s én is alig vártam, hogy végezzek a McDonald's-ban, hogy jöhessek haza hozzájuk. Nem zavart, hogy 5 órákat aludtam, szívesen keltem fel, hogy süthessek nekik valamit, nem éreztem fáradságot, csak ragyogtam és boldog voltam. Mosolyogva feküdtem le, a hostelre vetve még egy pillantást elalvás előtt boldogan nyugtázva, hogy mind jól vannak és alszanak. Nem éreztem úgy, hogy munkából munkába megyek, sokkal inkább mentem otthonról munkába és haza a családomhoz.
Most, hogy lassan mindannyian elmentek, John is már megvette a repülőjegyét, annyira nehezemre esett motivációt találni reggel a felkelésre és olyan lehangoló volt bejönni a hostelbe. Mondjuk a John reggeli ölelése sokat segített. Újra üres lett a Hostel és én pedig újra megkaptam ugyanazt a leckét: elengedni. Elég nyitottnak kell lenni és ha nem lettem volna az, akkor nem gazdagodtam volna ezekkel az emberekkel, és ezt nagyon jól tudom, ahogy azt is, hogy pont azért, hogy a Hostel ne maradjon üres számomra tovább kell lépnem és esélyt kell adnom a most érkező vendégeknek, hogy hasonló jó élményekben legyen részünk. Mégis, a szívem nem nagyon segít ebben, nagyon hiányoznak, kerülget a sírás és mosolygok ahányszor csak rájuk gondolok.
Nyitottunk egy csoportbeszélgetést, és már tárgyaljuk, hogy ki, mikor, hol és kivel fog találkozni, de tervezünk egy nagy-találkozást Romániaban, 2018-ra. Nagyon nagyon remélem, hogy lesz belőle valami.
Kaptam egy pár nagyon nagy bókot az elmúlt napokban, egy részét a csapattól egy másik részét egyéb vendégektől. Mivel szeretném őket megőrizni, s azt hiszem ez a legjobb hely erre, átmásolom őket, igaz, angolul.
Danielle: " Great social vibe, partly because of the staff. The girl who works there (not just works, she runs this place, in fact, she IS the place) is amazing."
Anonymous, Canada, male: " the one staff woman was super nice and friendly! She made the stay at the hostel 10 out of 10! She knew about all the hikes and stuff to do around Stavanger. She kept the place very tidy and clean. Since there is a massive common room it is easy to make new friends and have great conversations!"
James: " Favourite hostel ever! This hostel has so much character and life in it with an atmosphere like no other and, there isn't a bad word to be said about this place. If you end up here, you may have the fortune of meeting Eszter, who is an absolute gem! Best of luck for your future ventures Eszter! And please message me when you visit Australia!!! :) " I will do it James, for sure!
Anonymous, South Korea, Female: "It's quite wonderful for price. Especially, staff is very kind and friendly. Atmosphere is the best among accommodation I have stayed. I'll recommend if someone goes to Stavanger"
Mára ennyit, várom már, hogy Haza érjek, hogy Otthonom legyen. Jó lenne egy kicsit megpihenni és csendet találni, hogy helyre kerüljön minden a szívemben. Újra. Ölelés

73-74. napok

Otthon

Az elmúlt két nap eseményei címszavakban: szombaton megjött a második új kolléga is, aki nagyon aranyos és hihetetlenül gyorsan tanult, nyugodtan tudom ráhagyni a hostelt két nap után. Egy velem egy idős, kommunikáció szakos, belga lány. Andrau még mindig küszködik a takarítással, de hátha idővel jobb lesz. Andrew tegnap egészen hosszan itt volt, úgyhogy mi hárman elmentünk egy   családi piknik szerű dologra, volt egy csomó gyerekprogram, arcfestés, kicsit nagyobbacsa gyerkőcök árultak süteményeket és smoothie-t, és egy helyi jazz együttes játszott, akik nagyon jó hangulatot teremtettek. Pont az utolsó két számot kaptuk el s utána maradtam beszélni velük, elérhetőséget cseréltünk s lehet, hogy az ők fogják biztosítani a háttérzenét a Norvégiáról készülő videóhoz. Mivel még nem voltunk túl éhesek, elbicikliztünk a központig s sétáltunk ott egyet, bevásároltunkn illetve inkább én, mint a többiek, de nagyon szerencsésnek érzem magam mindennel, amit vettem.
Délután brownie-t sütöttem, ami nagyon jól sikerült, oly annyira maradt krémes a közepe, hogy nem lehetett találni, így letettem az asztalra egy maroknyi villa társaságában, de úgy tűnt, senki sem hiányolta különösebben az előkelő tálalást, meglehetősen gyorsan fogyott el az egész.
11-re kellett menjek dolgozni, addig vacsoráztunk az ausztrál vendéglőben (vagy egy a mi utcánkban, s két felé ember van: 1. milyen ételt árul ez az ember, nincs is hagyományos ausztrál étel. 2. yeey, még egy ausztrál?) s utána elbúcsúztam Bridgettől, aki ma reggel elég korán ment tovább, Ő még egy ideig Norvégiában lesz.
John volt annyira aranyos és úriember, hogy elkiserjen a munkába, hogy ne egyedül, éjszaka az esőben kelljen gyalogolni. Nagyon jól esett. A konyha elég zsúfolt volt, de legalább gyorsan teltek a percek.
5 körül értem haza, beestem az ágyba s reggel 10 körül, utolsóként keltem fel újra. A hostelben több volt a tennivaló, mint eddig, mostmár, főleg hétköznapokon, egyre csendesebb a Hostel. Tegnap még teljesen tele volt, ma épp hogy eléri az 50 százalékos kihasználtságot.
Takarítást követően itt hagytuk Lilyt és Andrewt, mi pedig, ketten, az új lánnyal, a csapat megmaradt része után eredtünk. Hozzánk verődött még két nagyon aranyos spanyol lány. Egy Istambul Kebabban kötöttünk ki, ahol egy nagyon finom ebedünk volt, aztán visszajöttünk a hostelbe játszani.
Ma John és Bassie kísért el munkába, a McDonald's előtt köszöntem el Bassietől, Ő délután ment innen tovább, így már csak John van itt az eredeti csapatból.
Az este sokkal csendesebben telt, érződött, hogy alig vannak a hostelben.

Ennyit a fizikai történésektől, továbbra is állítom, hogy az érzéseink fontosabbak. Nagyon sokat forgattam ma a fejemben bizonyos gondolatokat, amiknek a leírása még várat magára egy kicsit. Tény az, hogy ma egy érzelgős nap volt, ami valószínű a fáradtságnak is betudható, de végre sikerült sírni és megkönnyebbülni kicsit.

hiányoztok! nagy ölelés!

72. nap

Goffry

Ma, reggeli torna helyett elkocogtam a bevásárlóközpontig s vettem egy adag goffry alapot, mert gyorsabb volt, mint elkészíteni magamtól. Csak keverj hozzá egy kis vajat s egy kis vizet s megtörténik a csoda. Meg is történt, egy toronnyi goffryval értem vissza a hostelbe, épp időben, mielőtt még bárki elment volna. Bridgetet még fel is költöttem, kapott egy kis ágyba reggelit, amit nem ehetett meg az ágyban, kijött vele a nappaliba. Aztán elbúcsúztunk Jimmytől és Spencertől, a többiek elmentek a városba, mi pedig nekifogtunk a takarításnak. Időbe telt, amíg mindent megmutattam és megmagyaráztam Andreunak (a spanyol srác, aki tegnap érkezett), nagyon sok kérdése volt. Nem dolgozott soha vendéglátásban előtte, s kicsit úgy néz ki, hogy semmilyen egyéb házkörüli munkát nem végzett, problémába ütköztünk a felső ágyak megvetésénél s a porszívó kezelésénél is.
De gyorsan kaptam én is az új leckét, mert minden hónap elején jön egy kliens, aki méri az időt, hogy mennyire gyorsan s milyen minőségű ételt kap. Angolul mystery shopper-nek hívják, ami tükörfordításban titkos vásárló lenne, de nem tudom ennek a dolognak a becsületes magyar nevét. A lényeg, hogy kettő és hat között mindenki görcsben van ilyenkor, hogy vajon mikor jön és mit kér. Ma én voltam az egyetlen kezdő a konyhában s beszédtéma is volt, hogy ebben a részében a hónapnak nem kéne hagyni kezdőket dolgozni 6 előtt. Elég nagy tétje van ennek az egésznek, mert ha egy év alatt 5 rossz visszajelzést küldenek le a vezetőségnek a McDonald's visszavonhatja a márkanevet s be kell zárni a boltot. 6 előtt a csirkés oldalon voltam, amit szeretek, utána áttettek a marhahúsos (továbbiakban Grill) részre, hogy még tanuljak.
Szóval egyből jött a tanulság, hogy legyek türelmesebb Andreuval, mert nekem is adtak sokkal több, mint egy esélyt, Ő miért érdemelne bármivel is kevesebbet?
A srácok meglátogattak ma is munka közben, de zsúfolt volt a vendéglő, sok a tennivaló, nem volt időm velük foglalkozni. Aztán a hostelben kitörő örömmel fogadtak, még egy pár ember hozzáverődött a csapathoz, beszélgettünk, hülyéskedtünk.
Még két meglepetés ért ma, az egyik  John érzékenysége, aki 4 évet volt katona az államokban. Valahogy mindig is élt a fejemben egy kép a katonákról, de John szinte mindenben ellenkezője ennek. Egy nagyon aranyos, nagyon érzékeny ember, legalábbis az alapján, amit láttam belőle. Segített összeszedni a szemetet a mekiben, amikor ott voltak s takarítottam, s csak úgy ragyog a mosolya. A másik kellemes meglepetés éjfél körül érkezett, egy új munkatárs. Andrew azt mondta, hogy majd csak vásárnap fog megérkezni, de én csak örülök neki. Így holnap már hárman leszünk. Egy nagyon aranyos és szép holland lány. Sokat nem beszéltünk, mert késő volt a mind a ketten fáradtak voltunk, de jó érzés, hogy itt van s még jobb, hogy amikor vasárnap Johnt leszámítva ezek a remek emberek elmennek innen, akkor sem leszek már egyedül.
Figyelek, tanulok, tapasztalok. Ajánlom figyelmetekbe. Ölelés

71. nap

Azt sem tudom, hol kezdjem

Tényleg a lehető legvagányabb csapat gyűlt össze a hostelben. Reggel korán keltem, hogy a beígért kekszet megsüssem, ha eddig már készítettem banános és csokis zabpelyhes kekszet, most miért ne készítsünk banános-csokisat? Igazából Spencer jött az ötlettel, de bevált.
Egy gyorsnak szánt, de hosszúra sikerült bevásárlással kezdtem, nagyjából annyi mindent vásároltam, ami elég lesz a következő 3 hétre. Utána gyors reggeli s nekifogtam a keksznek, hogy elkészüljön, mielőtt Steven és Nicholas elmegy. Amíg kavartam a tésztát megjött Steven a reggelijével s kaptam Tőle ajándékba egy cidert. Ezt azért, mert tegnap beszéltük, hogy mennyire hihetetlenül drága minden alkoholos ital itt, s mondtam, hogy szeretem a bort, de itt nem is vehetek még, de úgyis olyan drága, hogy nem tudom megengedni magamnak. Ehelyett akartam venni egy cidert, de amikor láttam, hogy mennyibe kerül, akkor inkább úgy döntöttem, hogy majd otthon fogok cidert inni. Egyszerűen csak besétált a konyhába, mosolygott és mondta, hogy hozott nekem valamit. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira zavarba jöttem, mire csak még egyet mosolygott s annyit mondott, hogy jó hallgatóság szokott lenni. Aztán felpakoltam kekszel az útra és elköszöntünk. Az egyik legnagyobb úriember volt a korához képest, akit ismerek. Habár azt hiszem ez inkább mentalitás, mint kor kérdése.
Időközben megjött Lily, nekifogtunk a takarításnak, a baj csak az volt, hogy nem kaptunk tiszta ágyneműt, szóval számolgattuk, hogy vajon ki, mikor és melyik szobába fog érkezni, mit lehet későbbre hagyni s mi az, ami igazán sürgős. Végül előkerültek a régi, csipkés, virágmintás vészhelyzet ágyneműk, szóval a megszokott fehér helyett most egészen színes a háló.
Az én kis csapatom, már ami maradt belőle, Bridget, Bessie, James, Spencer és John, közösen bérelt egy autót, hogy elmenjenek Kjeraghoz, a beszorult kőhöz, de az időjárás nem kedvezett, szóval itt maradtak a város körül, fürödtek egyet a tengerben utána pedig bejöttek a központpa a McDonald's-hoz (nem tudom, hogy tőlem tudták, mert mondtam, a blogon olvasták vagy Lily mondta el nekik, hogy ott vagyok) s láttak az ablakból takarítani, így fel akartak jönni köszönni, de akkor már zártunk, ezért takarítottam, s a főnöknő nem engedte őket fel, nem is szólt nekem, én pedig nem láttam Őket. Készítettek viszont egy videót a McDonald's előtt, ami felkerült Facebookra és Instagramra, a "várjuk, hogy anyu végezzen" felirattal.
Mire visszaértem Ők már itt voltak s a kekszből csak egy pár maradt mutatóba, amit nekem tettek félre ( hát nem aranyosak? Tettek félre nekem kekszet). Úgy fogadtak, mintha tényleg hazaértem volna, nagy mosollyal, szeretettel, őszinte érdeklődéssel és ragyogó szemekkel meseltek a napjukról, megmutattak egy pár képet és videót. Aztán leültünk játszani s majdnem éjfélig kártyáztunk, amikor már mindenki kezdet kicsit fáradt lenni. A kártya-party fénypontja Spencer volt. Kiraly-parasztot játszodtunk (nem vagyok benne biztos, hogy ez a magyar neve, de játszodtuk otthon is). Az a lényege, hogy meg kell szabadulni minél hamarabb a kezedben levő kártyáktól úgy, hogy mindig nagyobbat teszel, mint az előtted levő. Ha az előtted levő két darab kártyát tett le ( a szám rajtuk azonos kell legyen), akkor neked is párt kell játszani. Ugyanez a szabály érvényes, ha egy, három vagy négy lapot játszik ki az az ember, aki elkezdi a kört. Spencer valamiért nagyon félreértett valamit, s már többször felülírta a második szabályt, ezért, amikor elértünk hozzá, elmondták neki, hogy mit tehet le. Az asztalra kerülhetett egy db, 10-esnél nagyobb lap. Erre Spencer, bumm, 4 db királynőt bedob. Mindenkiből kitört a röhögés, alig bírtuk abbahagyni.
Lefekvés előtt megegyeztünk, hogy készítünk egy pár közös képet s utána mindannyian ágyba bújunk. A pár képből egy kicsit több lett, még egy órát elhülyéskedtünk a nappaliban, a kanapén ülve, a lépcsőn, ballagási képet imitálva, az asztal körül. Elmondhatatlanul aranyosak voltak és nagyon szeretem Őket, mind.
Az utolsó előtti ember pont akkor érkezett, amikor indulni szerettem volna, de hálás voltam, hogy nem utána. Gyorsan túlestünk a check-inen s visszajöttem aludni a lakásba. Épp csak hogy átöltöztem, hallottam egy gurulós bőrönd hangját az ablakból. Visszavettem a nadrágomat, magamra kaptam a tegnap turkált "make food not war" (készíts ételt háború helyett) feliratú blúzomat s visszafutottam a hostelbe. A fiúk addigra már kinyomtatták a legsikeresebb közös képünket, azon a nyomtatón, amit nekem nem sikerült működésre bírni (sokat segített azért rajta, hogy Ők egy USB kábellel hozzá tudtak csatlakozni, én telefonról nem) s mind aláírtak, szeretünk Eszter felirattal, hogy tegyem ki a hostelbe.
Kettőjüktől holnap megint el kell köszönni, nekik szeretnék reggelire egy adag gofrit készíteni, de bekapcsolódott ma este egy nagyon vagánynak tűnő, brazil srác, Bruno is. Remélem a holnap is ilyen jól fog telni.
Thank you very much Bessie, John, James, Bridget, Spencer, Steven, Nicholas and Bruno. You are the best!
Összefoglalva, nem is lehetnék ennél jobban, az új srác is meérkezett, aludt egyet s este beszélgettünk egy kicsit. Feltöltődtem, ragyogok s újra és újra megtapasztalom, hogy milyen jó adni. Óriási, szeretettel teli ölelés!

70. nap

Egy rég várt csapat

Eltekintve attól a ténytől, hogy gyakorlatilag be vagyok zárva a hostelbe, mert nem nagyon lehet "üresen" hagyni, minden nagyon jó. Lily jött segíteni a takarításban, utána újra egyedül voltam, de egy pár csendes óra után újra összegyűlt a tegnapi csapat.
Azt hiszem még soha nem volt ekkora és ennyire jó társaság a hostelben. Együtt mentek el reggel, együtt jöttek vissza, Hanah ( egy német csaj) spagettit készített az egész társaságnak, egy német srác, Nicholas ételéből, amiből végül csak a tulajdonos nem evett, mert elszaladt a legközelebbi bankautomatáig, s mire visszaért elfogyott minden.
Kicsit később pizzát hoztak, meg egy pár sört, körbeültük az asztalt s végigbeszélgettük az estét.
Még azok az emberek is, akik későn kellett érkezzenek egészen korán megjöttek, belekapcsolódtak a társalgásba s annyira jó volt a hangulat, hogy az egyikük kb 1 órával az érkezése után megkérdezte, hogy maradhat-e még egy éjszakát. A fiúk még azt is megállapítottak, hogy nagyon hasonlítok egy színésznőre, aki egy sorozatnak a főszereplője ( szerintem annyira nem, de Ők nagyon határozottan egyetértettek ebben).
Ahhoz képest, hogy milyen jó volt a csapat, egész korán feküdtünk le, de Ők holnap többnyire mind indulnak Kjerag fele és szerencsémre a többségük holnap is itt lesz. Annyira jó, hogy most az emberek nagyrésze többet ül egy-két napnál, sokkal több az utazó mint a turista s így sokkal több az érdekes ember és történet is. Hálás vagyok értük.
(Amikor eljöttem a hostelből akkor hárman a blog fordítását próbáltak kibogozni, kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog összejönni nekik, de nagyon nagyon aranyosak voltak. Mind. Azt sem hagyták, hogy a pizzába belepotoljak a végen, mondván, hogy dolgozok én eleget. Nagyon szeretem ezt a helyet, még akkor is, ha néha panaszkodok a munka miatt. Az ilyen emberekért megéri.)
Nagy ölelés mindannyiótoknak, Jimmy, John, Nicholas, ha eljutottatok eddig a fordítással, holnap sütök nektek valamit.

69. nap

Egyedül

Reggel nagyon siettem, hogy időben leérjek a hostelbe, mert Peri azt ígérte, hogy 10-re jön s együtt takarítunk majd, én pedig 10 perccel 10 előtt ébredtem meg.
A nagy sietségnek az lett a vége, hogy egyedül fogtam neki a munkának 10:30 körül, Peri 12 után érkezett meg.  Elég magányosnak éreztem magam, nem volt se kedvem, se lendületem, nehezemre esett mindent megcsinálni. Újra megtapasztaltam, hogy minden fejben dől el.
Mire mindent befejeztünk, megjött Lily, kiderült, hogy Andrew felhívta, hogy szükségünk van a segítségére. Összeírtuk az órarendeket, hogy kinek mikor van dolga s abban maradtunk, hogy beszél Andrewal a fizetésről, mert mostmár van lakása, ha nem kap rendes fizetséget nem fog jönni. Azt ígérte, hogy estig ír, hogy mi a helyzet, de még nem jelentkezett. Egyéb új kollégáról még semmi hír, ha minden igaz, valaki kéne érkezzen csütörtökön, de Peri nem volt benne biztos és Andrew pedig nem járt ma erre.
Ahogy befejeztük a megbeszélést, Lily elment, akárcsak Peri, én pedig egyedül maradtam a hostelben. Nem a munka részével volt baj, csak a tudattal és a ténnyel, hogy bármi totörténik egyedül kell megoldani, az én felelősségem, és hogy nem mehetek el a hostelből, még a sarki kisboltig sem.
Végül kialakult elég gyorsan a hangulat, 7 fele már meglehetősen sokan megérkeztek s 9 körül már az összes szék foglalt volt az asztal körül. Elég sok ausztrál, egy kanadai, egy német, egy holland és egy lett srác biztosította a ma esti programot. S annak ellenére, hogy 1-ig kellett várnom az utolsó megérkező emberre, nem én voltam az utolsó, aki aludni ment, végig volt akivel beszélgetni. Csak felületes, rövid beszélgetések voltak, de legalább nem éreztem magam egyedül.
Kíváncsi vagyok holnap hogy fognak alakulni a dolgok, remélem tényleg érkezik valaki hamarosan, mert holnap után már nekem a McDonald'sban is kell már dolgoznom.
Mai történet még, s elég röhejes, hogy hétfőn kellett volna jöjjenek elvinni a szennyest ( egy takarító cég mossa az ágyneműket s hozza őket vissza tisztán), de elfelejtkeztek rólunk. Az ezt megelőző héten is csak egyszer jöttek s akkor is, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag csak az egyik szekér mosatlant vitték el, szóval mostanra egy modern művészeti alkotás állt a hostel középen, amire minden egyes lepedőt külön mutatvány volt feltenni, úgy, hogy ne boruljon le az egész. Peri felhívta a céget, hogy megkérdezze, mikor jönnek, a nő a vonal másik végén lazán bejelentette, hogy majd csütörtökön. Erre Peri felháborodott s végül kijöttek elvinni a másfél hét alatt felépített mesterművemet, de bosszúból vagy valamilyen más ismeretlen okból üres szekeret nem hagytak a koszosnak, majd csak csütörtökön. Szóval addig polcokra, zsákokba, dobozokba gyűjtögetem őket s remélem, hogy nem gyűl annyi össze, hogy akadályozza a mozgást.
Nagy ölelés, puszi Nektek!

68. nap

A megszokások rabja

A mai nap a búcsúzkodásról szólt. Reggel korán Glória ment el, Simone pedig hajnalban indul. Nekem ugrott a kirándulásom, mert nem jött senki új és nincs ki dolgozzon a hostelben, így maradnom kell.
Takarítás, ebéd, meki, hostel, meditálás, búcsúzkodás. Ez a mai nap címszavakban. Ami némivel több leírást érdemel, az az utolsó kettő és a tanulság, amit levontam belőlük.
Este, a vacsoránál előkerült a meditáció témája s végül 3 san franciscoi sráccal közösen, a hostel legeldugottabb kanapéján meditáltunk közösen. David még annak idején mutatott egy vezetett meditációt a youtube-on, amit akkor Vele, most ezekkel a fiúkkal végeztünk közösen. Mivel négyen voltunk, mindenki a saját telefonján a saját fejhallgatójával hallgatta, annyi volt benne a közös tevékenység, hogy egyszerre csináltuk ugyanazt, ugyanott. Érdekes enerigamozgások voltak :)
Elbúcsúzni viszont kicsit nehéz volt. A megszokásaim rabja vagyok én is, mint oly sokan mások. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon nagyon jól kijöttem Gloriával vagy Simonéval, de most, hogy mind a ketten elmentek, hiányoznak. Egy pár nappal ezelőtt, amikor nagyon túlterheltnek éreztem magam, s az volt a benyomásom, hogy engem érdekel egyedül, hogy mi történik a hostelben, számoltam a napokat, hogy mikor mennek el. Most meg azért izgulok, hogy holnap/holnap után megérkezzen valaki, hogy ne kelljen egyedül dolgozni s hogy tudjak nyitottan és türelemmel fordulni felé. Mégis, valahogy egy részem vissza kívánja Őket az összes negatívummal együtt. Olyan ez, mint az alkalmazkodó kisgyerek. Azt már megtapasztaltam, tudom, hogy hogy kell kezelni s túlélni, ha új jön, az veszélyes. Új helyzeteket hoz, amelyekben helyt kell állni.
De hát az élet megy tovább, a telehold újra fordulóponttá vált, én pedig igyekszem a legtöbbet és a legjobbat nyújtani, kilépni a komfort-zónámból és boldogan, üres lappal, elvárások nélkül fogadni a holnapi napot, a holnap utánt és minden egyéb változást és helyzetet, ahol helyt kell állni, vagy amit meg kell tapasztalni. Tudom, hogy mind a javamat szolgálják.
Nagy ölelés!

67. nap

Két fontos lecke

A mai napból két nagy tanulságot sikerült levonni: 1. ameddig van elég cukor és adrenalin a véremben nem nagyon érzem a fáradságot (legalábbis elég jól ki lehet tolni ennek a határait) 2. egy kis minőségi egyedüllét felér számomra több óra alvással.
Ahogy az az előző bejegyzésben benne volt, reggelig dologztam (őrült hajtás volt s maradtunk utána még takarítani is, előbbi okozta az adrenalint, s elég sok édes és finom dolgot ettem, hogy tartsa bennem a lelket)  s akkor már nem láttam értelmét lefeküdni, főleg észben tartva azt, hogy valószínű, hogy valaki 8 körül felkölt. Elvettem egy biciklit és elmentem Sverd i Fjell-ig napfelkeltét nézni, aztán írtam Nektek és körbe bicikliztem még egy kicsit a városban.
Most először, igazán ide tartozónak éreztem magam, helyinek. Jó érzés volt a reggeli csípős időben céltalanul bolyongani a régi, fehér, faházak között, gyönyörködni a tökéletesen nyírt, harmatos fűben, mosolyogni és köszönni egy pár kocogó, kutyát sétáltató embernek, érezni a város nyugalmát és csendjét. Végül megtaláltam egy pár érdekes alkotást a falakon (Stavanger híres az utcai rajzokról s ma járt le az évente megrendezésre kerülő fesztivál és műhely) s egy csendes parkban kötöttem ki a parton. Ekkor már elég meleg volt, a harmat lassan felszáradt, a Nap magasan és melegen ragyogott, tökéletes hely volt egy kis reggeli meditációra és jogára.
Frissebb voltam utána, mint az elmúlt két hétben bármelyik reggel s tele voltam energiával. Boldogan jöttem vissza a hostelbe, reggeliztem, eszmecserét tartottam egy hollandiai lánnyal az augusztusi himalájai időjárásról, aztán lassan megjött Simone és Glória is. A szokásosnál korábban kezdtünk, hogy korábban végezzünk, végül három körül mindent befejezve, evés után ágyba kerültem.
Alig telt el 10 perc, hívott Mihai, hogy kialudtam-e magam s nincs-e kedvem velük menni egyet grillezni Tauba, a város a fjord másik oldalán, Greghez (egy másik kolléga). Nagyon jól esett a meghívás, de akkor, alig ágyba kerülve nem éreztem magam képesnek rá, szóval nemet mondtam. Ami után pedig nem tudtam visszaaludni s zavart, mert nem valószínű, hogy lesz még ilyen lehetőségem s nagyon élvezem a társaságukat. Vívódtam egy kicsit magammal, mert ma volt Glória utolsó napja, holnap reggel elég korán indul, s nem szerettem volna egyedül hagyni, de aludom is muszáj volt, ugyanakkor azon kattogott az agyam, hogy milyen vagány lenne Mihai pici fiával játszani (6 hónapos) s a többiekkel ellenni, még egy kicsit jobban megismerni Őket. Végül arra jutottam, hogy ha megtalálom Mihai valamilyen elérhetőséget, akkor megkérdezem, hogy mikor indulnak s egy pár órára en is kimegyek, de mivel titkosított számról hívott s nem sikerült megtalálni sem Őt, sem az öccsét facebook-on, úgy éreztem, hogy ennek így kell lennie s elengedtem a dolgot, aludtam helyette egy pár órát.
A hostelben újra egész jó kis csapat alakult ki, már folyt a beszélgetés, amikor visszaértem, még Andrew is benézett elköszönni Glóriától.
Éjfél körül elkészítettük a második s talán utolsó közös képünket, egy pohár ital mellett megünnepeltük a nagy találkozást s aztán Ők elmentek lefeküdni. Én még várom az utolsó vendégeket, akik remélem hamarosan itt lesznek, mert megint 2 óra el van múlva, de csodával határos módon nem érzem magam igazán fáradtnak. Lehet majd holnap reggel ;). 
Nagy nagy Ölelés, könnyű, de pozitív eseményekkel teli hetet!