91. nap

Múzeumok

Reggel nagyon korán (kérdés persze, mihez kepest) keltem, s 11-kor, jó hobbit szokáshoz híven, a második reggeli után, felpattantam a biciklire. Az első megálló a konzerv múzeum volt. Nagyon unalmasnak hangzik, de egy rövidfilmmel elmagyaráztak az egész folyamatot s utána fel lehetett fedezni a helyet. Mint megtudtam, a gyárnak több, mint 1000 ember dolgozott, eredetileg brit tulajdonosa volt, ami miatt a norvégok igencsak nehezteltek, de nagyon ügyesen vezette a céget, úgyhogy megbékéltek vele. Az is kiderült, hogy ennek köszönhetően történt egy óriási ugrás a város népességében s így lett Stavanger Norvégia 4. legnagyobb városa. Érdekes volt látni, hogy mennyire kreatívan oldottak meg dolgokat s hogy mennyire aprólékosan ki volt minden találva. A férfiak halásztak, s pléh lapokból konzervet formáztak, a nők főzték, füstölték, csomagolták a halakat.
A második múzeum a tengerészeti múzeum volt, ahol vitorlások és gőzhajók modelljei, halászati eszközök, régi irodák és bolt volt berendezve, illetve volt egy várostörténeti emelet is, ahol azt tárgyalták, hogy hogyan változtatta meg a helyiek életét a sok különböző dolog, amit a tengeri kereskedelemnek köszönhettek: a citrom, selyem, fűszerek és a tetű. Mint kiderült, az előtt itt nem élt, vagy legalábbis nincs említés róla.
A harmadik és egyben utolsó volt számomra a legizgalmasabb. A városi múzeumnak (Stavanger múzeum) egy régi, 3 emeletes, mondhatni palota ad otthont, amiben körülbelül 15-20 különböző kiállítás kapott helyett. Csak egy pár ízelítő a kedvenceim közül: A gyerekkor 800 éve, avagy hogyan gondolkoztak és viselkedtek a gyerekek a múltban. Játékok, aranyos, rövid vetítések párbeszédekről gyerekek között, különböző korokból. Hogyan gondolkodott egy 10 éves kislány 1220-ban, a városalapítás idején, mivel kötötte le magát egy kisfiú az 1966-os években s hogyan élték meg a háborús éveket (noha az ország semleges maradt). Ezt a játékmúzeum követte, ahol bemutatták, hogy hogyan készültek a szüleink generációjának fröccsentett fejű babái és gumikacsái, mint világossá vált, itt volt az első ilyen gyár Európa szerte, minden Anna baba innen származik. Lehetőség volt arra is, hogy egy animációs program segítségével elkészíts a saját, virtuális babádat, amit elküldhetsz magadnak e-mailben. A terem középen pedig egy óriási baba ült, kb a hóna alá befértem.
Aztán az állattani következett, ahol készítettem egy közös képet egy jegesmedvével, s láttam egy kis bálna csontvázát. Még két kiállítás volt, ami igazán megfogott: a terhesség, szülés, az élet címet viselő régi eszközöket mutatott be, amiket a szülés elősegítésére használtak régen, az különböző országok/kultúrák áldott állapothoz és a szüléshez kapcsolódó hagyományait és szokásait, a terem középen pedig volt egy óriási méh rekonstrukció, párnával kibélelve, be lehett mászni s lehetett hallani egy szív dobogását. Elég ijesztőnek hangzodhat, de igazából nagyon megnyugtató és szép volt.
Az utolsó, ami mély nyomot hagyott bennem az egy sötét terem volt, ahol a falról különböző állatok koponyáit lógattak le s emberi arcokat vetítettek rájuk. Az arcok mozogtak és énekeltek, olyan volt, mintha a koponyák életre keltek voltna. Arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy azok az állatok is legalább annyira értékesek, mint mi és hogy tulajdonképpen összetartozunk. Mert minden összefügg. Engem meggyőzött.
Az este csendesen telt, sok olvasgatással, főzéssel, s tálaltam egy jó kis türelempróbát: darázsfészket szeretnék készíteni, mielőtt elmegyek, de diót nem kaptam, mandulám viszont volt, ezért azt fogom használni. De mivel darálom nincs, megpróbáltam összetörni sodrófával, nem jártam sikerrel, ezért belendültem s darabonként felapróztam. Készen van a pénteki sütésre.
Mosollyal teli napot!  Ölelés!