71. nap

Azt sem tudom, hol kezdjem

Tényleg a lehető legvagányabb csapat gyűlt össze a hostelben. Reggel korán keltem, hogy a beígért kekszet megsüssem, ha eddig már készítettem banános és csokis zabpelyhes kekszet, most miért ne készítsünk banános-csokisat? Igazából Spencer jött az ötlettel, de bevált.
Egy gyorsnak szánt, de hosszúra sikerült bevásárlással kezdtem, nagyjából annyi mindent vásároltam, ami elég lesz a következő 3 hétre. Utána gyors reggeli s nekifogtam a keksznek, hogy elkészüljön, mielőtt Steven és Nicholas elmegy. Amíg kavartam a tésztát megjött Steven a reggelijével s kaptam Tőle ajándékba egy cidert. Ezt azért, mert tegnap beszéltük, hogy mennyire hihetetlenül drága minden alkoholos ital itt, s mondtam, hogy szeretem a bort, de itt nem is vehetek még, de úgyis olyan drága, hogy nem tudom megengedni magamnak. Ehelyett akartam venni egy cidert, de amikor láttam, hogy mennyibe kerül, akkor inkább úgy döntöttem, hogy majd otthon fogok cidert inni. Egyszerűen csak besétált a konyhába, mosolygott és mondta, hogy hozott nekem valamit. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira zavarba jöttem, mire csak még egyet mosolygott s annyit mondott, hogy jó hallgatóság szokott lenni. Aztán felpakoltam kekszel az útra és elköszöntünk. Az egyik legnagyobb úriember volt a korához képest, akit ismerek. Habár azt hiszem ez inkább mentalitás, mint kor kérdése.
Időközben megjött Lily, nekifogtunk a takarításnak, a baj csak az volt, hogy nem kaptunk tiszta ágyneműt, szóval számolgattuk, hogy vajon ki, mikor és melyik szobába fog érkezni, mit lehet későbbre hagyni s mi az, ami igazán sürgős. Végül előkerültek a régi, csipkés, virágmintás vészhelyzet ágyneműk, szóval a megszokott fehér helyett most egészen színes a háló.
Az én kis csapatom, már ami maradt belőle, Bridget, Bessie, James, Spencer és John, közösen bérelt egy autót, hogy elmenjenek Kjeraghoz, a beszorult kőhöz, de az időjárás nem kedvezett, szóval itt maradtak a város körül, fürödtek egyet a tengerben utána pedig bejöttek a központpa a McDonald's-hoz (nem tudom, hogy tőlem tudták, mert mondtam, a blogon olvasták vagy Lily mondta el nekik, hogy ott vagyok) s láttak az ablakból takarítani, így fel akartak jönni köszönni, de akkor már zártunk, ezért takarítottam, s a főnöknő nem engedte őket fel, nem is szólt nekem, én pedig nem láttam Őket. Készítettek viszont egy videót a McDonald's előtt, ami felkerült Facebookra és Instagramra, a "várjuk, hogy anyu végezzen" felirattal.
Mire visszaértem Ők már itt voltak s a kekszből csak egy pár maradt mutatóba, amit nekem tettek félre ( hát nem aranyosak? Tettek félre nekem kekszet). Úgy fogadtak, mintha tényleg hazaértem volna, nagy mosollyal, szeretettel, őszinte érdeklődéssel és ragyogó szemekkel meseltek a napjukról, megmutattak egy pár képet és videót. Aztán leültünk játszani s majdnem éjfélig kártyáztunk, amikor már mindenki kezdet kicsit fáradt lenni. A kártya-party fénypontja Spencer volt. Kiraly-parasztot játszodtunk (nem vagyok benne biztos, hogy ez a magyar neve, de játszodtuk otthon is). Az a lényege, hogy meg kell szabadulni minél hamarabb a kezedben levő kártyáktól úgy, hogy mindig nagyobbat teszel, mint az előtted levő. Ha az előtted levő két darab kártyát tett le ( a szám rajtuk azonos kell legyen), akkor neked is párt kell játszani. Ugyanez a szabály érvényes, ha egy, három vagy négy lapot játszik ki az az ember, aki elkezdi a kört. Spencer valamiért nagyon félreértett valamit, s már többször felülírta a második szabályt, ezért, amikor elértünk hozzá, elmondták neki, hogy mit tehet le. Az asztalra kerülhetett egy db, 10-esnél nagyobb lap. Erre Spencer, bumm, 4 db királynőt bedob. Mindenkiből kitört a röhögés, alig bírtuk abbahagyni.
Lefekvés előtt megegyeztünk, hogy készítünk egy pár közös képet s utána mindannyian ágyba bújunk. A pár képből egy kicsit több lett, még egy órát elhülyéskedtünk a nappaliban, a kanapén ülve, a lépcsőn, ballagási képet imitálva, az asztal körül. Elmondhatatlanul aranyosak voltak és nagyon szeretem Őket, mind.
Az utolsó előtti ember pont akkor érkezett, amikor indulni szerettem volna, de hálás voltam, hogy nem utána. Gyorsan túlestünk a check-inen s visszajöttem aludni a lakásba. Épp csak hogy átöltöztem, hallottam egy gurulós bőrönd hangját az ablakból. Visszavettem a nadrágomat, magamra kaptam a tegnap turkált "make food not war" (készíts ételt háború helyett) feliratú blúzomat s visszafutottam a hostelbe. A fiúk addigra már kinyomtatták a legsikeresebb közös képünket, azon a nyomtatón, amit nekem nem sikerült működésre bírni (sokat segített azért rajta, hogy Ők egy USB kábellel hozzá tudtak csatlakozni, én telefonról nem) s mind aláírtak, szeretünk Eszter felirattal, hogy tegyem ki a hostelbe.
Kettőjüktől holnap megint el kell köszönni, nekik szeretnék reggelire egy adag gofrit készíteni, de bekapcsolódott ma este egy nagyon vagánynak tűnő, brazil srác, Bruno is. Remélem a holnap is ilyen jól fog telni.
Thank you very much Bessie, John, James, Bridget, Spencer, Steven, Nicholas and Bruno. You are the best!
Összefoglalva, nem is lehetnék ennél jobban, az új srác is meérkezett, aludt egyet s este beszélgettünk egy kicsit. Feltöltődtem, ragyogok s újra és újra megtapasztalom, hogy milyen jó adni. Óriási, szeretettel teli ölelés!