92. nap

Az első késés

Reggel boldogan keltem, volt időm mindennel nyugodtan elkészülni s kényelmesre fogtuk a takarítást is, mégis, délben már az ebédemet főztem. Aztán boldogan elüldögéltem s beszélgettem Aghataval s Perryvel.
Joelt, az Új-Zélandi srácot az éjjel összecsípték a poloskák, úgyhogy kezdődik előröl a történet, de olyan megnyugvással töltött el a gondolat, hogy ez már nem az én problémám. Amikor megjött Andrew, Perry közölte vele a hírt, Ő pedig visszaváltott norvégra, úgy folytatták a beszélgetést. Andrew nem nagyon akarja megint kibérelni a felszerelést s kiüríteni a hostelt, amit valahol megértek, hiszen alig van vendég s kb 20 nap múlva már az épületnek is csak hűlt helye lesz. Perryvel beszélt, de megértettem, amit mondott s válaszoltam angolul, hogy le lehetne zárni a vegyes hálót, mert csak ott van baj, s át lehetne mindenkit költöztetni a férfibe/nőibe a hátralévő időre.  Kicsit elváltozott a színe, amikor világossá vált számára, hogy értem, amiről beszélnek, de nem mondott semmit. Ez úgy kettő felé volt, én pedig feljöttem a lakásba, hogy nyugodtan kiteregetem a ruháimat, s lesétálok a központba, kényelmesen beérek 3ra dolgozni. Ahogy beléptem az ajtón jött egy furcsa megérzésem, s gyorsan leellenőriztem, hogy tulajdonképpen hányra is kéne menjek dolgozni. Kiderült, hogy kettőre már ott kellett volna legyek. Hagytam csapot, papot, felkaptam a hátizsákomat, elvettem egy biciklit s már úton is voltam. Amikor kötöttem le a pléhszamarat (14:17) már hívtak, hogy jól vagyok. Végül egy csekély, 22 perces késést sikerült összehozni.
A munkában most is gyorsan teltek az órák, elejtettem egy könnycseppet, amikor Mihai elköszönt, valószínű, hogy akkor láttam utoljára, s igencsak a szívemhez nőtt (Ő is). Este 8-kör végeztem s úton hazafelé kétszer is megállítottak, mert sorozatot forgattak az utcában s megzavartam volna a filmezést. Nálunk, a hostelben volt a "főhadiszállásuk", ott volt az ebédszünet, tőlünk kaptak áramot. Ennek köszönhetően a hostelben is nagy élet volt ma, habár en ebből kimaradtam.
Amiből viszont nem maradok ki, s aminek nagyon örülök, hogy, köszönet ismét a facebooknak (mégsem olyan rossz találmány ez, mint sokan mondják), az az otthoni élet, ami zajlik. Már határozottan több, mint fél lábbal vagyok otthon. Vagy egy csoport hostelben dolgozó embereknek, ahol történeteket, tapasztalatokat osztunk meg, nevetünk egy egy érdekes tálalt tárgyon vagy sajátos eseten. Ide írtam,  igazából nem is számítva válaszra, hogy van-e valaki Kolozsvárról, akinek szüksége lenne egy segítő kézre egy hostelben, mert szívesen mennék. Nem telt bele 5 perc s az egyik kolozsvári hostel tulajdonosa/vezetője írt, hogy Ők keresnek embert, küldjem el az önéletrajzomat. Szóval lassan az otthoni dolgok is a helyükre kerülnek, már csak nekem kéne haza érni. Még 10 nap :)
Várom már. Várom, hogy ne csak virtuális, hanem személyes ölelést adjak, hogy beköltözzek a saját kis szobámba, hogy találkozzak Veletek s hogy (újra)kezdjem kolozsvári életem.
Nagyon izgatott, boldog és hálás vagyok! Köszönöm!