64. nap

Két lábbal a földön

Ha már a tegnapi nap a lelkiekről s az érzelmekről szólt, a mai nap a földiekkel, a kézzel foghatókkal kellett foglalkozni.
Az éjjel 2-ig vártam, hogy megérkezzenek az utolsó vendégek, aztán lefeküdtem s 2:40 körül ébredtem a telefon csörgésére. Mint reggel kiderült, az utolsó két ember valamiért nem jött rá vagy nem vette észre a feliratot az ajtón a telefonszámmal, így addig dörömböltek az ajtón, míg valaki felkelt és beengedte őket és elmondta nekik, hogy ott ki van ragasztva a telefonszám az ajtóra, azt hívják fel. Elég fáradtak, idegesek és hangosak voltak, én egyiket sem díjaztam igazán. A csomagjaik elvesztek valahol a reptéren, megadták a hostel címet s a légitársaság biztosította őket róla, hogy leszállítják ide a bőröndjeiket. Kaptunk egy e-mailt egy linkel, aminek a segítségével elvileg ellenőrizhetik, hogy hol van a csomag, de ez valamiért nem működött s teljesen kétségbe voltak esve. Akkor pedig már kiakadtak, amikor elmondtam, hogy a recepció valamikor 10 körül fog kinyitni. Épp, hogy nem kezdtek el veszekedni velem, hogy miért nem kezdünk korábban. Itt nálam pattant el a húr, hogy éjjel 3 óra van, még dolgozom s elvárják, hogy 10 előtt kezdjek. Aztán mindannyian vettünk egy pár mély levegőt, megnyugodtunk, az egyikük még kért kontaktlencse tárolására alkalmas folyadékot, amivel nem tudtam szolgálni, így aztán ők kicsit csalódottan és idegesen én csak idegesen, elmentünk aludni.
Valóban 10 körül nyitottuk ki a "recepciót", én kb 10-15 perccel 10 után érkeztem. Takarítás szempontjából nem volt nagyon zsúfolt a nap, de elegem volt a hostelbőlbs az itteni dolgokból, kettőkor fogtam egy biciklit s elmentem a városba intézni az egyéb dolgaimat. Eljutottam a munkaügyhöz, mert nem sikerült egyedül regisztrálni az online adóbevalláshoz, ott egy jó fél órát beszéltünk el egymás mellett a nénivel, végül egy kis segítséggel a biztonsági őrtől sikerült megoldani a regisztrációt s kicseréltem a címemet is, szóval remélhetőleg a PIN kód, amit kell kapjak, szintén postán, hogy be is tudjak jelentkezni a rendszerbe, ha már regisztráltam, az már meg fog érkezni, ellentétben a D számos levéllel.  Utána elmentem a bankba, ahol azt ígértek augusztus első felében, hogy maximum  5 munkanapon belül megérkezik a bankkártyám, és értesítenek, amikor felvehetem. Mivel ez nem történt meg, szerencsét próbáltam s lám, mit ad Isten, ott volt a kártyám. Szóval gazdagabb lettem még egy bankkártyával. Jejj!
Megünnepelendő, hogy ennyi földi dolgot sikerült elintézni elmentem a stavangeri katedrálist meglátogatni, ami valamikor a 12-13. században épült és kívülről-belülről gyönyörű. Most is elkapott ugyanaz az érzés, ami szinte mindig előjön, ahányszor regi templomokba bemegyek, egy furcsa, jóleső, meleg bizsergés. Tudtak valamit a régiek az energiákról, amit idővel elfelejtettünk. Meggyújtottam egy gyertyát, leültem s egy fél órát élveztem a falak nehéz csendjét. Ennyi felhalmozott frusztráció után jó volt egy kicsit hallgatni és tisztulni, hálát adni és segítséget, támogatást kérni.
Idő közben megérkezett egy levél az első fizetésemről, az egyetlen baj az volt, hogy minden egy csatolmányba volt beletéve, ami jelszóvédett volt, s velem elfelejtették közölni a jelszót.
4-kor kezdtem ma a McDonald's-ban s egészen gyorsan telt az idő, habár ott sem volt túl rohanós a nap. Zárás előtt megtudtam, hogy a jelszó a fizetéses csatolmányához a személyi számom bizonyos számjegyeiből tevődik össze, szóval mikor végeztem s visszajöttem a hostelbe még azt is meg tudtam nézni.
Mostmár az egyetlen bajom az, hogy megint 1 óra van, még 5 ember hiányzik s megint egyedül vagyok, a többiek már alszanak s engem is nagyon vonz az ágy.
Még persze az, hogy ma gazdagodtam egy sor jelszóval és kóddal, amit nem tudok megjegyezni (talán nem is akarok), így majd a papírokra kell ügyelni. Azért hátha azzal nem lesz baj.
Ölellek Titeket! Csodás, Napsütéses reggelt!

63. nap

Kötődések

A mai napban nem történt túl sok említésre méltó dolog, ketten dolgoztunk Simoneval, de így is befejeztünk mindent kettő előtt (habár nagyon későn kezdtünk). Szendvics volt az ebéd, utána, a változatosság kedvéért banános zabkekszet sütöttem s az után pedig, estebédre Lasangne-t. Az este egy nagyon nemzetközi csapattal telt, beszélgetünk, kártyáztunk, vártam az utolsó érkező embert, aki még mindig nincs itt.
Sokkal érdekesebb és fontosabb viszont az, ami az elmúlt napokban bennem lejátszódott. Legalábbis számomra, s mivel ennek egyféle napló jellege is van, erről fog szólni ez a mai bejegyzés.
Elkezdtem lassan azzal foglalkozni, hogy kinek mit kéne vinni, s rá kellett jöjjek, hogy mivel ilyen nagyon ügyesen terveztem meg az utamat, nem nagyon lesz lehetőségem ajándékokat vásárolni, hacsak nem teszem meg itt és cipelem magammal végig. Aztán arra a következtetésre jutottam, némi külső segítséggel, hogy lehet, hogy jobban járok, ha hazaküldöm magamnak postán. Vicces lenne felvenni egy csomagot otthon, amit itt adtam fel saját magamnak. A postán viszont felvilágosítottak, hogy lehet hamarabb hazaér a doboz, mint én, szóval inkább valaki másnak fogom címezni. Amióta viszont ezt kiötöltem elég sokat járt az a fejemben, hogy vajon mit kéne még hazaküldeni a saját cuccaim közül, hogy ne kelljen cipelni őket egy hétig magam után. Hirtelen azon kaptam magam, hogy fejben már csomagolok össze a hazamenetelre.
Eluralkodott rajtam egy kicsit a honvágy s lett egy furcsa érzésem ma este. Valami, valahol házaért. Varázsütésre múlt el minden hiányérzettel kapcsolatos érzésem. Írtam Jamesnek, hogy mi a helyzet vele (Európa körúton van) s válaszolt, hogy holnap reggel repül Kolozsvárra, mert el kell hagyja a schengeni övezetet a vízumja miatt. Egészen érdekes volt.
Nem nevezném igazán furcsának vagy váratlannak ezt az egészet, sokkal inkább érdekesnek. Valahol, egy részem számított rá és nem tartom kizártnak, hogy azért jártak annyit a gondolataim az otthon és a csomagolás körül, mert Ő is készült. Amúgy is sokat gondolok Rátok, még mielőtt valaki félre értené és hiányoztok, csak ezekben a napokban valahogy mégjobban.
Még 39 nap van hátra és láthatlak élőben is ragyogni és mosolyogni Titeket. Mint látjátok, várom már. Addig pedig, ha valakinek valami eszébe jut, amit itt lehet kapni, de otthon nem, pl rénszarvas szalámi, cseresznyés sajt, írjatok. Szívesen látom az ajándékötleteket, mert egyelőre még nem nagyon vannak elképzeléseim. Sokat segítenétek vele. Küldök egy nagy ölelést és egy kis friss, norvég szellőt haza.

62. nap

Zabpelyhes keksz

Vannak még csodák! Ma magamtól keltem 9 körül, nem költött a telefon, senki nem ragadt kint, sem bent a hostelben. Nagyon nyugisra fogtuk a mai napot is, aminek valószínűleg holnap meg fogjuk fizetni az árát, ámbár szép lassan érződik, hogy jár le a szezon, fogynak a vendégek. Ma már volt egy üres ágyunk s az elmúlt napokban két apartman is üresen állt (ami egy cseppet sem bánt).
Mivel nem volt túl sok tennivaló, elhatároztam hogy tartok egy nagytakarítást a konyhában, aminek az lett a vége, hogy két vagy több órát sikáltam a szekrényajtókat s kicsit átrendeztük Gloriával a polcokat, így mostmár van egy szekrény, ahova az emberek tehetik azokat az ételeket, amiket nem akarnak a hűtőben tartani. (Eddig a konyha és a környéke tele volt felcímkézett zacskókkal.)
Simone tálalt valami akciót egy pékségnél, 5 €- ért kapott vagy 3 kg zsömlét s egy csomó péksütit, úgyhogy az volt az ebéd. Ez azért is jó volt, mert a nagytakarítás eredményeképpen az összes konyhai eszköz és azok tároló alkalmatosságai a mosogatógépben voltak, így nem nagyon tudtunk volna főzni semmit. (Megjegyzendő, hogy ez az összeg otthoni árakhoz képest sok, itt egy fél kg kenyér normál körülmények között 1 és 2 € között van.)
"Ebéd" után megejtettük a heti nagybevásárlást, amikoris visszaváltottuk azokat a palackokat és sörös dobozokat, amiket a vendégek eldobnak. Meglehetősen sok összegyűl egy hét alatt, most szinte a fél bevásárlásunk árát tette ki. Nagyon értékelem ezt, mármint hogy kuponokat adnak, ha újrahasznosítasz. Nem csak azért, mert így fele annyiba kerül a bevásárlás, hanem azért, mert az ember nem dobják el ezeket, nekik is érdekükké válik, hogy visszaváltsák.
A hostelben még késő délután is csend volt, így nem zavartam senkit, amikor, a mai nap másodjára kitulajdonítottam a konyhát és zabkekszet sütöttem. Hogy őszinte legyek nem számítottam túl sok jóra egy zabpelyhes keksztől, de nagyon nagyon finom lett.
Akárcsak a második ebédem, avagy a vacsorám, ami friss spenót saláta volt, paradicsommal, pörkölt napraforgó maggal, murokkal és főtt tojással. Nyam. Egyre inkább vagyok hajlandó egy picit ráfizetni az ebédre, de egészségesen és változatosan érkezni, mintsem maradékokon élni. Ugyanakkor mindennapos kihívás, hogy abból, ami van, úgy, hogy a lehető legkevesebbet keljen eldobni, valami minél táplálóbbat készítsek. De hát így tanul az ember, volt már egy pár olyan alkotásom, amiről biztos nem találnék receptet a mindmegette-n, ennek ellenére nagyon finom volt. Meglepődnétek mennyi mindent lehet csinálni rizsből, laskából és zöldségekből. A hús túl drága és egyre inkább szokok le róla. Nem csak az ára miatt, nehéznek érzem magam utána és nem is esik igazán jól.
A keksz most is nagy sikert aratott a vendégek körében, kb két órába telt, amíg elfogyott. A nagyobbik részét egy 7 fős kínai csoport fogyasztotta el, akik későn érkeztek, de onnantól  kezdve eléggé uralták a helyet, nem lehetett bejutni a konyhába és ülőhely sem nagyon volt.
Végül aránylag korán, 23:30 körül visszavonultunk, még tervezgettem s olvasgattam kicsit, mostmár ideje újra aludni. Mosolygós álmokat! Ölelés. Szeretlek!

61. nap

A reggel a tegnap éjszakai kettő-s lefekvés ellenére a reggel 7-kor kezdődött, egy kis morgással. Aztán 8-kor megint felköltöttek s 9 után már nem feküdtem vissza. Simone kirandulni ment, úgyhogy megint ketten voltunk Gloriával, de nem volt túl zsúfolt a nap. Ennek ellenére nagyon siettem, mert program szerint 1:30-kor kellett volna kezdjek a vendéglőben, de szóltam már előre, hogy nem fogok időben odaérni.
Végül csak 8 percet késtem, rendben volt, senki nem szólt semmit, sőt. Kicsit voltam ma mindenhol, a "csirkés" meg a "marhás" oldalon is (aszerint, hogy milyen hús kerül a hamburgerbe van ketté osztva a konyha) és takarítottam is, hova tovább, még le is vizsgáztam "McDonald's elméletből". Kikérdezték, hogy milyen vegyszert minek a takarítására használunk, hogyan készítünk el különböző dolgokat és mi a teendő tűz esetén. Egész jó volt, főleg azért, mert addig sem kellett rohangálni.
Eredetileg 6-kor kellett volna végezzek, de megkértek, hogy maradjak még két órát, így csak este 20:30 körül értem vissza a hostelbe. Gloria egyedül volt ma végig. Jövök neki egy nagy szívességgel. Az utolsó vendég is előttem érkezett, így hivatalosan nem volt már teendő, de maradtunk még, Gloria filmet nézett, én elcsevegtem a többiekkel.
Annyira érdekes, legalábbis számomra, hogy hogyan alkalmazkodunk. Mindig is nyitottnak tartottam magam, könnyen beszéltem személyes dolgokról szinte bárkivel, de jobban értékeltem a csendet, mint az olyan fajta beszélgetéseket, amikbe csak azért kezdenek bele az emberek, mert kínosnak érzik, hogy hallgassanak. Feltesznek kérdéseket, de igazából senki nem hallgatja meg a választ rá. Szeretek komoly dolgokról eszmecseréket folytatni, ész érvekkel vitatkozni, tapasztalatokat megosztani és meghallgatni másokét, de sosem voltam, legalábbis nem éreztem magam annak az embernek, aki kezdeményez bármilyen beszélgetést, talán pont azért, mert sokszor jobban élveztem a csendet vagy mert nem érzetem úgy, hogy lenne közös téma, amiről érdemben tudnánk beszélgetni. Most viszont, többek között az is a munkám része a hostelben, hogy ilyen kis beszélgetéseket kezdeményezzék és folytassak a vendégékkel. Ritkán alakul ki belőle egy komolyabb, mélyebb eszmefuttatás, mégis, lassan megtanultam ezt is. Az egyetlen különbség talán az, hogy amikor felteszek egy kérdést meg is várom rá a választ, sőt, igyekszem meg is hallgatni. Már csak azért is, mert jó látni az emberek szemében a csillogást, hogy végre valakinek mesélhetnek. Sokan utaznak egyedül s nincs kinek személyesen megmutassák a képeket vagy elmeséljék az élményeket, amíg még frissek. Szépen, lassan, de biztosan egy újabb leckét tanulhattam meg. Hála ezért is.
Te mit tanultál ma?

60. nap

Idegen a lakásban

A tegnap este meglepően jól és gyorsan telt el, nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Indulás előtt kártyáztunk, beszélgettünk a vendégékkel, az ausztrálok továbbra is határozottan jó társaságot biztosítanak, szívesen és elég sokat mondanak, és mindig legalább egy van belőlük a hostelben. Csupa jó tulajdonság. Ennek köszönhetően boldogan indultam dolgozni, annak ellenére, hogy este 11 óra volt.
Az alaphangulat a McDonald'sban is nagyon jó volt, a fiúk hozták a formájukat, én voltam az egyedüli lány s a hivatalos nyelv szinte átváltott románra, mert hárman voltunk "románok", Mihai, az öccse, Daniel, és én. Rajtunk kívül még másik három ember dolgozott. Azt mondják a szokásoshoz képest csendes éjszakánk volt, nekem elég mozgalmasnak tűnt, főleg az alváshoz viszonyítva, de mondjuk tény, hogy elég sok volt a holt idő, amikor csak ismerkedtünk és hecceltük egymást.
4-kor zárt a Meki, én 4:40 körül jöttem el egy kis takarítás után, három fiú még maradt tovább bezárni a konyhát. 5-re értem haza, de annyira friss voltam, hogy nem nagyon tudtam elaludni, pörögtek a gondolatok a fejemben. A baj az volt, hogy tudtam, hogy aránylag korán kéne felkelni s kezdett bosszantani, hogy nem tudok elaludni, ami, mint gondolom mindannyian tapasztaltátok már, csak tovább akadályozza az elalvás folyamatát. Végül levettem a Malámat és elkezdtem mantrázni az Om mani padme hum-ot, hogy leállítsam a gondolat-örvényt. Sikerült. Békésen aludtam másfél órát, amikor megint a telefonra keltem fel, már valamiért meg sem lépődtem. Elmagyaráztam, hogy hogyan lehet bejutni a hostelbe és visszafeküdtem aludni, 10-kor keltem megint.
Újra megbizonyosodtam róla, hogy a reggeli torna és jóga segít, egy cseppet sem éreztem magam fáradtnak, sőt. Gyorsan haladtunk ma is a teendőkkel, 2 körül már az ebédet majszoltuk. Utána kiürült a hostel, Gloria visszament a lakásba hajat mosni, Simone lefeküdt, neki még rövidebb éjszaka volt, mint nekem, meccset nézett. Így egyedül maradtam, de remek idő volt ez arra, hogy tervezgessek még egy kicsit. Elindítottam egy Elvis lejátszási listát, hogy teremtsek egy kis jó hangulatot, előszedtem az útikalauzt, a térképemet és még egy pár egyéb katalógust, applikációt és előkészítettem Google bácsit is, minden eshetőségre. Lassan de biztosan alakul az útiterv, a szállások egy részét már kikerestem (valamiért a kempingek többsége bezár szeptember középen/végén, nem sokat gondolnak a munkás turistákra, akik októberben akarnak sátorozni). Azért nem szeretnék mindent nagyon pontosan megtervezni, mert több, mint valószínű, hogy egy kis hiba itt vagy ott belecsúszik s csak bosszankodok utána rajta, pedig ez lenne az utolsó, amit ez alatt a 8 nap alatt szeretnék csinálni. Van egy alapelképzelésem, aztán a lehetőségek majd úgyis adják magukat.
Álmodozás után ideje volt egy kis skypeolásnak is, jó volt otthoni hangokat és véleményeket, történeteket hallgatni a sok utazós élménybeszámoló után.
Mielőtt Gloria és Simone elmentek volta, Gloriával ketten visszamentünk a lakásba, hogy tegyük be a szennyeseinket mosni. Mind a kettőnkben kicsit megfaygott a vér, amikor a lépcsőfordulóból megláttuk, hogy nyitva van a lakásunk ajtaja s két idegen, 40-es pasi beszélget bent. Ott volt mind a hármunknak minden értéke és a hostel kassza is. Összenéztünk, összegyűjtöttük minden bátorságunkat s bementünk megkérdezni, hogy minek köszönhetjük a látogatásukat. Kiderült, hogy az egyik közülük a lakás tulajdonosa, a másikuk egy lehetséges albérlő, mert Andrew bérleti szerződése szeptember végen lejár, a tulaj új bérlőt keres. Azonban nagy szerencsénk volt, épp időben értünk, mert a főbérlőnek, természetesen, van kulcsa a lakáshoz, nekünk viszont csak egy, azt pedig bent tartjuk, csak éjszakára zárunk ajtót, de még azt sem mindig. Neki viszont szándékában állt bezárni a lakást, s ha ezt megtette volna ügyesen kívül ragadtunk volna a saját otthonunkból. Hála a "véletlenekért".
Meglepően későn kezdtek érkezni ma az emberek, 6 körül még mindig csend volt. Valamikor 7 óra tájt érkezett egy lány Londonból, akivel egyezkedtem egy fél órát, mert Ő váltig állította, hogy Ő egy 6 ágyas vegyes szobába foglalt ágyat és ott akar aludni ( nekünk van két db 6 ágyas női/férfi hálónk és egy 12 ágyas vegyes). Elég nehéz volt vele megértetni, hogy hiába cirkuszol, nem tudok jobbat, mint hogy nem fizet és keres más szállást vagy marad a 12 ágyásban. Végül maradt, de továbbá sem ápolunk túl jó viszonyt.
Az este hátralévő része újra ausztrálokkal telt, amit egy cseppet sem bántam. Az egyetlen probléma az lett, hogy éjfélig beszélgettünk s nem jutottam el a blog írásig előtte. Szóval mostmár 1 óra s még mindig nem vagyok ágyban, ami egy rövid éjszaka után nem a legjobb. Mégis, nem érzem magam nagyon fáradtnak. Újabb bizonyíték rá, hogy ha az ember szeretettel tud valamit csinálni, akkor messze nem annyira fárasztó s ha a saját útját járja, akkor megkap minden szükséges segítséget. Legalábbis én ezt most nagyon így élem meg. Jó helyen vagyok, a saját helyemen s azt az utat járom, amit valamikor választottam magamnak.
Kívánom, hogy járjatok az utatokat, harmóniában és boldogan. Ölelés!

59. nap

Miután tegnap 1:30-ig vártunk emberekre csak bedőltem az ágyba s mégis alig tudtam elaludni. Hallottam a sütők idegesítő és vészjelző csipogását. Mire valahogy sikerült elaludni, úgy 3:30 magasságában csörgött a telefon. Egy nagyon boldog norvég nő hívott s boldogan nyugtáztam, hogy az alapokat már annyira megjegyeztem, hogy megértettem, hogy három fiút hozott a hostelhez, akik be szeretnének jutni. Magamra kaptam egy felsőt s lejöttem beengedni őket. Kiderült, hogy valami baj volt a reptéren, aztán eltévedtek s a csaj segített nekik eljutni eddig, s nagy szerencséjük volt vele, mert nem volt működő telefonjuk, úgyhogy még ha el is jutottak volna eddig, nem tudtak volna bejönni.
Beengedtem őket s gyorsan visszafeküdtem. A felkelést nem siettük el, nagyon nagyon csendes nap volt ma itt, nem volt hova rohanni. Egyre minden kész volt, még a kenyér is, amit tegnap előkészítettem. Egy részét a tésztának megtartottam s sütöttem belőle egy nagyon finom spenótos pitét.
Délután viszont már nagyon álmos voltam, elmentem ledőlni picit s a végen a piciből egy két órás szunyókálás lett. De váltottuk egymást, mostmár Gloria alszik, én őrzöm a hostelt. Még két órát, amikor kezdődik az éjszakai váltás a mekiben. Kíváncsi vagyok hogy fogom bírni és hogy mennyire lesz zsúfolt. Azt mondták, néha nagyon bolondok háza tud lenni. A baj az, hogy olyan dolgokat árulunk csak éjjel, amit még soha nem csináltam, tehát tanulni is kell.
Megkönnyítendő a folyamatot ma üres óraimban megkerestem a "recepteket" s nekifogtam rajzolgatni, hogy megjegyezzem. Hamburger elméletből már egész jó vagyok, lássuk gyakorlatban hogy fog menni. Nagyon remélem, hogy a végeredmény jobban fog kinézni, mint a rajzaim, különben a vevők jogosan jönnének vissza panaszkodni.
Elvileg éjjel 4-ig tart a műszak, remélhetőleg 5-ig le tudok majd feküdni, reggel 10-kor kéne kezdeni a takarítást s minden csendes napnak megvan a böjtje, a mainak holnap lesz. Majd kiderül, hogy hogy bírom lendülettel. Remélem jól, nem szeretnék holnap morcos lenni és nem észre venni a szép dolgokat.
Stavangerben ma volt a maraton, elég sokan a hostelből is szaladtak, nagyon jó kis csapat verődött itt össze belőlük. Jó volt látni a fáradt, de elégedett mosolyukat, amikor visszaértek.
Ehhez hasonló, elégedett, széles mosolyt kívánok Nektek! Ölelés

58. nap

Hosszú műszak

Egy nagyon hosszú nap van mögöttem, bizseregnek a lábaim a fáradtságtól (mint egy nagy kirándulás után) s koppannak le a szemeim. Még várjuk az utolsó vendéget, de nincs erőm írni, csak nézek ki a fejemből.
Reggel nagyon rohanósra fogtuk a dolgot, hogy kettőkor el tudjak kezdeni dolgozni a mekiben s már oda elég fáradtan érkeztem s még 6 és fél órát lábon álltam. Ami viszont jó volt, ameddig nem ültem le nem éreztem a fáradtságot.
Mostmár viszont érzem, de attól még jól vagyok. Várom, hogy lefekhessek, mert holnap is hosszú nap lesz, éjszakai műszakban dolgozom, este 11-től reggel 4-ig.
Ilyenkor, amikor nagyon fáradt vagyok kicsit jobban előjön a honvágyam, úgyhogy most Titeket kérlek meg, hogy küldjetek egy ölelést! Nagyon szép álmokat!

57. nap

Nagyot kell álmodni s dolgozni érte
avagy "Work hard, dream big"

Nem nagyon tálalok szavakat arra, hogy mennyire csodálatos volt ez a mai nap s hogy mennyire hálás és boldog vagyok. A reggel ma is 8-kor költöttek, de különösebben nem zavart, így volt időm nyugodtan elkészülni mindennel.
A szokásos módon, egy és kettő között végeztünk, utána ebédeltünk s kezdetét vette az Eszter álmodozik második fejezet. Tegnap tanulmányoztam kicsit újra a térképet, nagyjából eldöntöttem egy útvonalat, kinéztem a vonatokat s azok árát. Ma megpróbáltam buszokat keresni, de sokkal bonyolultabb, mint gondoltam volna, s végül rájöttem, hogy a repülő a leggyorsabb és a legolcsóbb megoldás, ha északról le szeretnék jutni a fővárosba. Gyorsan le is foglaltam egy repülőjegyet, amikor megjött Andrew s látta a tervet mellettem. Beszéltünk róla egy keveset, majd rákérdezett, hogy miért nem veszek ifjúsági jegyet, ami sokkal olcsóbb. Leellenőriztük s tényleg, kevesebb, mint féláron meg lehetett váltani ezt a fajta jegyet, szóval vagy 60 €-t megspórolt nekem. Hála Istennek sikerült kicserélni őket.
Az Út egy részét komppal, egy másik, talán legkisebb részét stoppal, a harmadik részét vonattal, a legvégét, egészen Budapestig pedig repülővel teszem majd meg. A terv a következő:
1. nap: Stavanger-Bergen- Flåm, 2. nap: Flåm, kirándulás, 3. nap: Flåm-Stryn kirándulás, 4. nap: Stryn-Hjelle-Åndalsnes, 5. nap:Åndalsnes kirándulás -Bodø (majd 17 órás vonatút), 6. nap: Bodø-Moskenes 7. nap: Moskenes-Bodø, 8. nap: Bodø- Oslo- Budapest. Egy képet a térképpel majd teszek fel Facebookra, de ha valaki tud valamilyen elrejtett kincsről ( pl egy csodálatos kirándulásról Flåmban vagy Strynben, vagy bármi másról, amit jó lenne nem kihagyni út közben )nagyon szívesen fogadok bármilyen információt.
Az egyetlen probléma ezzel az, hogy nagyon nagyon sokat fogok repülni, rengeteg időbe fog telni, amíg a lelkem valahogy utolér otthon. Főleg, hogy Budapestről még megyünk tovább autóval hazáig, igaz csak másnap, ha minden igaz.
Viszont így, hogy van egy tervem és tudom, hogy fogok utazni, sokkal lelkesebben dolgozom és ha lehet, még sokkal boldogabb vagyok, ma, a szokásos 5 cm ma 10 cm-re nőtt. Ez az a magasság, amekkorákat ugrálok örömömben két lépes között ( nem, még mindig nem bolondultam meg, csak ha az ember boldog, feltöltődik, Mary Poppins nagybatyja (?) szerint nevetőgázzal, s valahogy a teste is könnyebb, nem csak a lelke, legalábbis én ezt tapasztalom).
Úgy határoztam, hogy ha már nekem ilyen csodálatos napom van, mosolyt próbálok csalni mások arcára is, ezért sütöttem egy nagy adag kakaós-baracklekváros-ribizlis sütit, amit szétosztogattam a vendégek között. Elég finomra sikeredett, legalábbis elég hamar kapkodták el az emberek, az éjjel 1-kor érkezőknek már nem maradt belőle.
Lefekvés előtt még gyorsan bedagasztottam a kenyértésztát, mostmár az is kel, én meg lassan, de széles mosollyal fekszem le.
Mai történet még, s ha már az ételeknél tartunk ezt még elmesélem: volt valami maradék rizsünk, de semmi olyasmi, amiből igazán lehetne vacsorát készíteni. Álltunk ketten Simonéval a félig üres hűtő előtt s vártuk, hogy észre vegyünk valamit, amit enni lehet. Végül kitaláltam, hogy a megfőtt rizset összekeverem tojással, pici liszttel és sajttal, kisütöm, mint a fasírtot s pont jó lesz vacsorára. Nem mondom, hogy a legízletesebb dolog volt, amit az elmúlt időszakban ettem, de nem volt rossz, sőt. Jól fogott a süti előtt, ajánlom figyelmetekbe.
Csodálatos álmokat, amiket majd valamikor valóra tudtok váltani. Ölelés

56. nap

Tervek

A lassan rutinossá vált reggeli ébresztés nem maradt el ma sem, 8 után kicsivel csörgött a telefon. Mégis majdnem 11 óra volt, amire nekifogtunk a takarításnak, addig elszöszöltük az időt. Viszonylag hamar végeztünk, utána pedig ketten maradtunk Simonéval, Gloria elment szaladni. Akkor ért vissza, amikor én kellett induljak dolgozni. Pár perccel indulásom  előtt érkezett egy visszajelzés az egyik vendégtől, hogy, kapaszkodj meg, összecsípték éjszaka a poloskák. Úgy tűnik ez egy igen csak véget nem erő történet. Azért remélem, most nem fog kelleni annyit várni, hogy történjen valami, mint a múltkor.
Ameddig Ő odavolt, én terveztem egy kicsit az utolsó hetemet itt, amikor újra utazni szeretnék kicsit, még egy pár dolgot megnézni, megkeresni, felfedezni az országban. Összeillesztgettem a vonat menetrendeket, mert akkor már kicsit hideg meg kicsit sötét lenne stoppolni, s összeraktam egy szerintem igencsak takaros kis tervet, amin még egy adagot kell csíszolni, de kiindulásnak nem rossz. A buszok árát kell még leellenőrizzem, mert lehet, hogy olcsóbb, mint vonatozni. Igazából még elég sok időm van ezt tervezni, de jól esett ma egy kicsit álmodozni.
A McDonald's-ban most is nagyon gyorsan teltek a percek, amire lett időm ránézni az órára, már majdnem 9 óra volt. Onnantól viszont alig volt tennivaló, hülyéskedtünk, beszélgettünk a kollégákkal, próbáltak tanítgatni még ezt-azt, de egy idő után már nem nagyon fogott az agyam a dolgokra. Megtaláltam a legtürelmesebb embert egy lengyel srác személyében, aki ma egész nap segített és tanított, nagyon hálás vagyok neki.
Mivel annnyira különböző nemzetiségűek vagyunk, mindenki mindenkinek a nyelvén beszél egy pár szót, de a nevek helyes kiejtése komoly akadályokba ütközik. Így én is voltam már Esther, Easther, Íster stb., végül Mihai ma elhatározta, hogy eljött az ideje, hogy én is kapjak egy becenevet, amit könnyebb megjegyezni, és egyszerűbb kiejteni, mint a saját nevemet, így keresztelődtem ma el Păpuşă-nak. Nem hiszem, hogy ez a görög, lengyel, izlandi, norvég, spanyol stb. kollégákon sokat segít, de én elégedett vagyok vele.
Úton hazafele sort kerítettünk egy már nagyon nagyon rég óta tervezett beszélgetésre, még egyszer köszönet érte.
Szóval ma is mosolyogva bújhatok ágyba, mert elég produktív napot zárok. Vagy legalábbis én így érzem. Nagy ölelést mindenkinek, puszi!
Baba

55. nap

Úgy látszik két féle napom lesz ezentúl, azok, amelyeken végig a hostelben vagyok és ismerem a vendégeinket és azok, amelyeken dolgozom és idegenek közé érkezem.
Ma délután háromtól este 8-ig dolgoztam s mikor vissza értem a hostelbe, leszámítva egy pár embert, aki tegnap is itt volt, csupa idegenek néztek velem szembe. Elég nehéz volt bármilyen jellegű beszélgetést elindítani vagy fenntartani, mondjuk valószínű, hogy nagyon közrejátszik az is, hogy nagyon fáradt vagyok én is.
Ennek ellenére volt egy felületes, de élvezetes csevegésünk két brit lánnyal, akik már három napja itt vannak és nagyon vagányak.
Ettől eltekintve a nap igencsak csendes volt, reggel elköszöntünk a német srácoktól, akikkel tegnap este beszélgettünk a járdán üldögélve, ásványvizes gint iszogatva, mert a tonic túl drága. Arra volt még időm ebéd és munkába indulás között, hogy az egyenruhámat megtisztítsam, mert nagyon okos Eszter együtt mosta más dolgokkal, többek között egy halványszürke törölközővel, ami jól pöszölt. Magától értetődik, hogy semmilyen más ruhán nem látszott a nyoma, leszámítva a munkaruhámat, amiről többször is ki volt hangsúlyozva, hogy milyen szépen és tisztán kell tartani. Így hát az ujjam köre tekertem egy darab ragasztószalagot s azt görgettem végig a nadrágomon és blúzomon, ha már egyéb erre alkalmas eszközt nem tálaltam a hostelben. De meg kell hagyni, elég jól funkcionált a dolog.
A McDonald's-ban ma csak a konyhában voltam, amit egy cseppet sem bánok, sőt. Ma is tanultam elég sok új dolgot, többek között egyre inkább küzdöm le a forró olajtól való félelmemet, amit még egy gyermekkori baleset okozott. A kollégákkal is egyre jobban kijövünk, aranyosak, segítőkészek s gyorsan telik velük az idő.
Szóval csak úgy elrepült az az 5 óra. Mivel délután nem voltam itt, én kellett maradjak este várni a vendégeket, előreláthatóan éjjel 1-ig s pontosan így is történt. De hát miért is menne minden könnyen, megérkezett egy japán nő, aki a férfi hálóba foglalt ágyat. Általában ezt úgy szoktuk kiküszöbölni, hogy egy férfit a vegyesből megkérünk, hogy aludjon a férfi szobában s az illető pedig alszik a vegyesben. Most viszont baj az volt, hogy azt a szobát leszámítva minden tele volt, így nem tudtam neki ágyat adni. Volt foglalása és majdnem éjjel 1 óra volt, elküldeni sem nem lehetett, sem nem akartam. Végül hirtelen úgy határoztam, amiért lehet Andrew le fog kapni, de nem számít, hogy megengedem neki, hogy a nappaliban aludjon a kanapén és nem fizet a szállásért. Azt hiszem ez volt a legjobb dolog, amit tenni tudtam ebben az órában.
Aztán 1 előtt egy pár perccel megérkezett az utolsó hiányzó ember is, így én is eljöhettem lefeküdni. Nem telhet el nap apró örömök nélkül, ma a csillagok csaltak mosolyt az arcomra. Egyetlen felhő sem volt az égen, eddig még ilyen nem volt. Gyönyörűen ragyogtak a csillagok s megtaláltam azokat a csillagképeket, amiket tegnap este mutattak a németek, illetve amelyeket sejteni véltünk tegnap a felhők mögött.
Szóval ma sem telt el a nap hiába, dolgos nap volt, de megvoltak a maga örömei. Remélem mindannyian megtaláljátok a holnapi munkanapban az örömet és legalább egy sikerélményben lesz részetek. Nagy ölelés!

54. nap

Szülinapom van?

Ma is egy csodálatos napot zártunk a hostelben. A nap első fele, ahogyan az lenni szokott, nem hozott nagy változásokat. Reggeli, torna, takarítás, ebéd, csend.
Ám a délután annál érdekesebb volt. Hans-Peter, akivel a tegnap este beszélgettem s eljutottunk a "the more we give, the more we have" (minél többet adunk annál gazdagabbak leszünk) következtetésre, ma, miután megosztottam vele a reggelimet, meglepett egy cserpes virággal. Nem nagyon tudtam hogyan lereagálni a dolgot, nagyon meglepett és meghatott egyszerre. Együtt vacsoráztunk és felvetődött még egy pár meglehetősen érdekes téma, de közben érkeztek az emberek és dolgozni kellett. Glorianak hosszú éjszakája volt, úgyhogy Ő kora délután elment aludni egyet, Simone este ért vissza Hjelmelandról, ezért egyedül voltam. Késő délután két német srác érkezett, foglalás nélkül, szobát keresve. Mivel csak egyetlen szabad ágyunk volt a hostelben nem tudtuk fogani Őket, de végül megegyeztünk abban, hogy kifizetik azt az egy ágyat, egyikük alszik bent és a másikuk az autóban. Egy mikrobusszal utaznak s az elmúlt 4 éjszakát mindketten ott töltötték.
Szerencsés nap volt a mai, 10 és 11 között már minden vendég a vacsoráját majszolta, minden a helyén volt, így erős elhatározássál indultam a lakás felé, hogy ma korán ágyba bújok. Elköszöntem mindenkitől, aki holnap reggel korán indul s ki is jöttem nagy lendülettel az épületből, de a két német srác a teraszon üldögélt s gitároztak. Ha van valami, aminek nem tudok ellenállni a sütiken kívül, akkor az a gitarozás. Leültem melléjük élvezni a hangszer varázslatos csengését s aztán belemelegedtünk a beszélgetésbe, megkínáltak egy pohár Ginnel, amit elfogadtam s éjjel 1-ig ültünk kint. Szóval ennyit a hosszú alvásról. De nem bánom egy cseppet sem, érdekes és jó este volt, tele váratlan fordulatokkal.
Nem egészen értem még, hogy miért, de úgy tűnik valaki nagyon szeret odafent. Vagy még nagyon sokat kell visszafizessek majd a karmának, ha ennyi jót kapok hitelbe. Akárhogy is legyen, hálás vagyok, hogy itt lehetek s ilyen apró és nagyobb csodáknak tudok örülni nap mint nap.
Kívánok Nektek is legalább ennyi érdekes találkozást és kellemes meglepetést a holnapi napotokba. Ölellek! Téged is!

53. nap

Egy újabb csoda

Látszólag esős napra ébredtünk úgy 9 fele, miután az éjjel 2 és 3 között kétszer csörgött a telefon (pedig mindenki, aki kellett, megérkezett). Andrewt keresték mind a kétszer.
A takarítás aránylag gyorsan és jó hangulatban ment, nem volt vészesen sok tennivaló, sőt, még így sem, hogy csak ketten voltunk Gloriával.
Ebédre készítettem egy adag borsófőzeléket, amiből maradt vacsorára is egy kevés, de tényleg csak egy kevés, így főztem mellé valami furcsa, rozsdaszínű rizset. Utóbbi, amire megfőtt, inkább hasonlított konzervezett paszulyból készített törtpaszulyra, mint rìzsre, de az íze nem volt annyira vészes ( de a maradékot inkább eldobtam, pedig nagyon nem szeretek ételt pazarolni).
A délután nagyrésze skypeolással telt, de jó volt ezekre is időt keríteni. Ahogy kezdett kicsit zsúfolódni a hostel én is bekapcsolódtam az beszélgetésekbe, többek között két brit lánnyal, akik körbeutaztak most Európát. Közösen, hogy valami produktív része is legyen a napnak, megfejtettük, illetve inkább kitaláltuk, egy elveszített majd megtalált lakat kódját (valahol az egyik  dobozban tálaltam egy régebbi, számzáras lakatot, természetesen bezárva). Elszórakoztunk vele majdnem egy órát, de legalább elindította a beszélgetést. Ugyan csak 600 és kevés kombinációt kellett kipróbálni, megtapasztalhattuk, hogy milyen nagyon sok háromjegyű szám van.
Az este egy német 30-as pasi tártságában telt el. Vele beszélgettem újra egy nagyon jót, s azt hiszem lassan-lassan visszakapom azt a részem, vagy legalábbis pótolom, újraépítem, amit James elvitt magával. Egészen érdekes, hogy mennyire kezdem érezni az emberek energiáját, amikor belépnek a hostelbe. Van, akiről tudom, hogy érdekes és lesz mit mondjunk egymásnak, amikor belép és van, akiről nagyon úgy érzem első perctől, hogy nincs közös bennünk. Igyekszem ennek ellenére nyitott maradni mindenki fele, de eddig minden olyan emberrel kapcsolatban, akivel igazán mélyeket beszélgettünk, volt egy első, jó megérzésem.
Nem történt ez másképp Hans-Peterrel sem, akivel ma este vitattunk meg egy pár eszmét és érdekességet. Előkerültek vallások, hitek, boldogság források és még sok sok minden más. Valahogy szinte minden témában osztottuk egymás véleményét, így el is húzódott a beszélgetés majdnem éjfélig, amikor már mind a kettőnknek kezdett lekoppanni a szeme. De Ő még itt tölti a holnap estét, szóval még lesz alkalmunk eszmecserére.
A mai napnak Ő volt a meglepetése, egy igazán különleges ajándék. Annyira szép, hogy minden nap meglepnek valamivel/valakivel, pedig nincs is minden nap szülinapom. De úgy tűnik ezt odafent nem tudják, vagy nem veszik figyelembe, ezért én pedig csak külön hálás vagyok.
Széles mosolyt az arcotokra, napsütést vagy vihart, amire vágytok, hasonlóan szép meglepetéseket! Ölelés

52. nap

Katmandu

Ketten maradtunk tegnap este Gloriával, mert Simone kiment Hjelmelandra ( Andrew másik hostele) segíteni, ott nagyobb szükség volt rá, mint itt. Tudtuk, hogy lesz valaki, aki későn érkezik, valamikor éjjel egy és kettő között, mert felhívott és szólt, de éjfélkor még mindig hiányzott 5 ember.  Azok, akik szóltak, valamikor 1:30 körül érkeztek meg, utána eljöttünk lefeküdni, gondolván, milyen kis naivak vagyunk, hogy utána már senki nem fog érkezni. 2:30 körül csörgött a telefon, megérkeztek hárman, akik eltévedtek, de nagyon boldogak voltak, hogy végre megtalálták a hostelt s le szeretnének feküdni. Én nem voltam annyira boldog, amikor felébredtem a telefon csörgésre, de kezdek lassan lassan belejönni. Ami viszont szép volt, s lehet megérte felkelni érte, hogy tegnap éjjel először láttam csillagos eget.
Beengedtem őket, utána pedig visszajöttem lefeküdni s egészen 8-ig zavartalanul aludtam, amikor megérkezett az első ember, aki egy puha ágyra vágyott. (Kezdem egyre kevésbé szeretni az Osloból érkező reggeli vonatot, az reggel érkezők többsége azon tölti az éjszakát és minél hamarabb szeretne ágyhoz jutni. ) Elmondtam nekik a kódot, bejutottak a nappaliba én pedig nekifutottam a reggeli tornának, zuhanyzás, reggeli, takarítás, ahogy az már lassan megszokott. Még reggeli előtt kért egy német nő segítséget, mert alig beszél angolul s rossz irányba foglalt magának helyet a buszon. Vele gyakoroltam a legtöbbet németet. Örültem és újra hálás voltam azért a kevés kis németért, ami az iskolában rám ragadt. Végül sikerült beszélni a busztársasággal s kicseréltük a jegyét. Ő is nagyon boldog és hálás volt, olyannyira, hogy délután vett nekünk egy zacskó gumicukrot.
Kicsit több volt a teendő délelőtt így, hogy csak ketten voltunk, de nyugodtan jutott idő mindenre. A kora délután ma is olvasással telt, utána pedig sorra érzetek a kici kínaiak, akik tudtak kici angol és kici német. Viccet félre téve, nagyon aranyosak, mosolygósak és joindulatúak voltak, csak a kommunikáció ütközött akadályokba. Sok mindenre volt szükségük s elég nehéz volt elmagyarázni kézzel-lábbal, hol németül, hol angolul, hogy mi hogyan működik. A legtöbb időt egy buszjegy foglalással töltöttük, amit végül nem sikerült kifizeti, mert egyik kártyájukat sem akarta elfogadni az online rendszer. Megesik a legjobbakkal is.
Az este második felében egy 40-es olasz pasival beszélgettem, aki meglátta a malát a karomon s kérdezett felőle, én meg az övéről, mert neki is volt egy. Kiderült, hogy volt kint Katmanduban egy hónapot egy iskolában önkénteskedni. Arról és egyéb útjairól mesélt elég hosszan. A beszélgetés végen elérhetőségeket cseréltünk és megígérte, hogy elküldi az iskola igazgatójának e-mail címet, hogy fel tudjam venni Vele a kapcsolatot. Alakul a jövő nyár, csak elég nyitott szemmel, füllel  és szívvel kell járni.
Egy újabb boldog napot zártunk ma is. Hasonló csodás élményeket Nektek is! Ölelés

51. nap

Félidő

A mai nap annyi érdekes történt, hogy kaptam otthonról jó híreket és végre sikerült beszélni Boasszal (jól jöttek a múlt nyári tapasztalatok az izlandiakkal, tényleg el kell mondani sokszor mindent, ahhoz, hogy történjen valami), kapott egy másolatot a bankszámlámról, és a norvég ideiglenes személyi számomról is, kaptam végre jelszót a rendszerhez s így lehet, hogy hétfőtől már fogok tudni dolgozni kicsit rendszeresebben.
Ettől eltekintve sok dolog nem történt, főztem egy finomat és olvastam, ma valamiért senki nem nagyon üldögélt a társalgóban, nem volt kivel beszélgetni.

Elég nehéz elhinni, hogy már, avagy hogy még csak a fele telt az itt tölthető időnek. Annyi minden történt és változott, annyira régnek tűnik a pillanat, amikor felültem a vonatra Budapest felé, s mégis, nem nagyon tudom elhinni, hogy már csak másfél hónapot leszek itt s még annyi mindent szeretnék látni és csinálni itt.
Sok minden kavarog most bennem, egy részükről nem is nagyon tudok, szeretnék most beszélni, mert nem érzem úgy, hogy eljött volna az ideje, de egy pár dolognak viszont igen:
Nagy és fontos találkozásokban volt részem az elmúlt időszakban. Nem egy volt közülük olyan, ami mély nyomott hagyott és elindított egy-egy változást. Aki figyelemmel követte a blogot, az valószínű, hogy tudja, hogy az egyik ilyen David, a cseh jogi, a másik, akiről kevesebbet beszéltem, James. Alig négy napja ment el, mégis, úgy érzem magam, mintha a "Jobbik részem" valóban útra kelt volna azóta (aki nem ismeri, Cseh Tamás - Jobbik részem). Kíváncsian várom, hogy mi lesz belőle, s hogy mi az, amit még meg kell tanulnunk egymástól. Egyelőre még elképzelésem sincs róla, de várom a válaszokat.
Megvívtam egy pár csatát időközben, a legtöbbet önmagammal, és mindegyikért külön hálás vagyok. Egyiket sem nevezném túl könnyű győzelemnek, de lassan-lassan, lépesenként tanultam belőlük. Így talán maradandóak lesznek a leckék is.
Hogy miben változtatott meg ez az 51 nap kicsi Európa egy másik pontján? Nem tudnám igazán megmondani. Jobban vigyázok magamra és jobban értékelem azt, ami megadatott. Lelkes és boldog vagyok, és továbbra is törekszem a tőlem telhető legjobbat adni. A többit pedig mindenki döntse el maga, nekem talán van még egy pár válaszom erre a kérdésre.

Nyugodalmas jó éjszakát, ébredjetek egészségesen, hálás szívvel. Ölelés

50. nap

Snakker du norsk? megint

A ma reggelt is egy telefonhívással indítottuk, illetve kettővel. Az első egy kedves vendég volt, akivel elég hamar elrendeztük a dolgokat, letette a csomagjait s elment. A második hívás, mint utólag kiderült, a vízművektől volt. Láttam az ablakból az autót leparkolni, felhívott telefonon ( a hostel telefonját felhozzuk éjszakára a szobába, de a telefonszám ki van ragasztva az ajtóra, így esik meg, hogy ilyen sűrűn hívnak) s elkezdett norvégul beszélni. Az elég gyatra nyelvtudásommal elmondtam neki, hogy nem beszélem az Ő nyelvét, nem-e válthatnánk angolra, mire felhorkant angolul, hogy Norvégiában vagyok, tanuljak meg norvégul, majd ha Angliába megy Ő is fog angolul beszélni s innen folytatta norvégul tovább. Végül abban sikerült kiegyezni, hogy keresek valakit, akivel tud beszélni s visszahívjuk. Ez a valaki nem más volt, mint Andrew, aki kora délután érkezett, Ő mondta, hogy a vízművektől voltak, miután megkértem, hogy hívja vissza az alakot.
Még épp csak hogy túl voltam a reggeli tornán s összekaptam egy picit a konyhát a hostelben, hívtak a bankból, hogy most jöttek rá, hogy az útlevelem ideiglenes, szóval nem kaphatok sem online hozzáférést sem mobilos applikációt a bankszámlámhoz, mindent csak személyesen, valamelyik fiókjukban lehet intézni. Ez akkor lesz izgalmas, ha valamiért az utolsó fizetésemet nem kapom meg időben, de hátha ez nem fog megtörténni.
Próbáltam ma is beszélni Boasszal, de nem válaszolt, holnap muszáj lesz bemenjek a McDonald's-ba, hátha ott tálalom s sikerul újraírni a szerződésem s kitölteni minden egyéb papírt is.
A takarítástól eltekintve ma is elég csendes nap volt. Azonban az alatt a 4 óra alatt elég rendesen kiszaladgáltuk magunkat. Sok volt ma a kijelentkező ember és minden apartmant ki kellett takarítani. Kettőben ausztrál srácok laktak az elmúlt pár napban, akik a kulccsal együtt 10 db 0,33-s sört is hagytak nekünk, és óriási szemétdombot a lakásokban. A takarítás után megint sikerült időt keríteni egy kis olvasgatásra, amíg el nem kezdett benépesedni a nappali. Utána már inkább beszélgettünk, segítettünk, tervezgettünk. A két svéd lány, akik a múlt hétvégén itt voltak s bekapcsolódtak az akkori játékba, ma visszajöttek s velük töltöttem az este nagy részét. Kiderült, hogy az egyikük volt valahol Hargita környéken egy tanyán hasonló programmal mint én itt, így terítékre kerültek az otthoni hegyek és túrák, egyéb külföldi utak, Kína például, meg Mexikó. Nem volt egy mély beszélgetés, de határozottan érdekes.
Másik mai esemény, hogy megtámadták a hangyák és a szárnyashangyák a hostelt, valahonnan jönnek, még nem tudjuk honnan. A két svéd lány azzal nyugtatott, hogy ez egészen természetes erre, egy napig Augusztusban minden tele van velük, de utána eltűnnek. Remélem igaza van, nincs kedvem a poloskák után most hangyákkal harcolni.
Ilyenek a csendes napok a mi kis városunkban, de az a jó bennük, hogy au embernek van ideje saját magával foglalkozni. Hála egy pár bölcs és kedves embernek, akik sok energiát fordítanak másokra, ma is megszületett egy érdekes felismerésem James-el és magammal kapcsolatban ( a kanadai sráccal, akivel pár nappal ezelőtt beszélgettük át az éjszaka első felét). Érdekes néha összefüggéseket keresni látszólag össze nem tartozó dolgok között, a saját tapasztalatom azt mutatja, hogy előbb-utóbb valami összefüggés kerül közöttük. Csak nyitott szem és szív kell hozzá.
Vigyázzatok magatokra csodálatos emberek a Nagyvilágban. Ölelés! 

49. nap

Bankszámla

A mai nap legfontosabb eseménye, hogy meglett a bankszámlám. Így mostmár 3 különböző országban tudják nyomon követni azt a tömérdek sok pénzt, amit utalgatok (illetve utalgatnék, ha lenne mit :D)  és egy egy 4.-nek vagyok az állampolgára (illetve annak is). Szép dolog ez az én koromban :D
A nap többi része nagyon csendesen és nyugodtan telt, de végre sütött a Nap, szóval kiélveztük minden sugarát. Volt ma időm gondolkozni dolgokon, amiket tegnap reggel és az előtt való este Jamessel beszéltem, olvasni és süttetni magam.
Mai érdekes felfedezések: 1. A semmittevés továbbra is sokkal jobban lefáraszt, mintha ténylegesen dolgoznom kéne, 2. A sok édességtől, amit nap közben unalmunkban elnassoltunk, csak még fáradtabbak, nehéznek és nyomottnak érzem magam. Nagyon le kéne szokni egyrészt a nassolásról másrészt pedig a sok-sok édességről. De ezeket így tudatosítva egy kicsit könnyebb, habár óriási a kísértés, amikor látom a többieket Nutellás kekszeket enni.
A harmadik mai felfedezés, hogy az Oslo-Budapest jegyem nem visszaváltható, noha én azt hittem s még biztosítás is lett kötve rá, így a fejben már elég jól eltervezett Európa-út esett, de ami késik nem múlik. Azt tálaltam ki, hogy átmegyek komppal Koppenhágáig s onnan Németországon keresztül meglátogatom Davidod s még egy pár jó embert az úton és Október első hetében valamikor hazaérek. Az utazást vonattal/stoppolással képzeltem el, a szállást sátorban/hostelben/couchsurfing és társaival. Majd a tavaszi vakációban. Vagy valamikor máskor. Kialakul :)
Ma viszont valamilyen csoda következtében 9 után kicsivel már az összes vendég a hostelben volt, szóval még csak 11:30 s mégis ágyban vagyok. Még egy ok, amiért hálás lehetek ma. Remélem holnap kicsit produktívabb lesz a nap.
Mosoly, napsütés, a magyarnapozóknak pedig nagyon jó szórakozást, az önkénteseknek kitartást és sok türelmet. Ölellek Titeket!

48. nap

Egy meglepően csendes nap

A hajnali ébresztés nem maradt el, mint azt az előző bejegyzésben említettem, de vissza tudtam aludni meglehetősen hamar s valamikor 8:30 körül ébredtem meg újra. Reggeli torna, s siettem is a hostelbe vissza, mert nem tudtam, hogy James mikor indul s szerettem volna elköszönni. Szerencsére még ott tálaltam. Együtt reggeliztünk, s amíg csomagolt én megírtam a tennivalós listát. Utána, egyrészt, mert nagyon csendes napnak ígérkezett a mai, másrészt, mert Gloriáék még nem voltak sehol, kihasználtuk az időt s még megvitattunk egy pár érdekes dolgot.
11-kor ment végül el s magával vitte az ausztrál srác cuccait, amiket a hostelben hagyott, mert Koppenhágában alszanak ma mind a ketten, ugyan abban a hostelben, mint kiderült. Kicsi ez a világ. Akkor fogtunk neki a takarításnak igazán, de kb másfél óra alatt minden készen is volt.
Utána Gloria készített igazi Carbonarat ebédre, a nap többi része pedig lustálkodással telt el. Tettük magunkat egyik kanapéról a másikra, beszélgettünk egy keveset s én irogattam a tegnapi nap blogbejegyzését. Idő közben megérkezett két nő Gyöngyösről, velük váltottam még pár szót.
Délután végre sikerült beszélni egyet skypeon Daviddal ( a cseh jógi, aki felvett Trondheimben, amikor stoppoltam). Ugyan ahhoz képest egészen rövid volt, alig fél óra, nagyon nagyon feltöltött. Könnyű és boldog voltam utána. Nagyon tud ez az ember is valamit.
Ma viszont eldöntöttem, hogy korán lefekszem, még csak 22:20 és már ágyban vagyok. Nem tudom, mikor volt ilyen utoljára, de hálás vagyok érte.  Szóval egy boldog, de fáradt Eszter kíván nektek napsütéses jó reggelt, avagy szép álmokat, ha valaki este olvassa. Ragyogjatok akár a nyári Nap! Ölelés!

47. nap

Egy újabb lélekmelegítő  nap

A tegnap reggelt a rendőrségen kezdtem. Egy óra sorbanállás után felvilágosítottak, hogy augusztus 2.-án meg kellett volna érkezzen minden papírom, valószínű tehát, hogy vagy a postán vagy itt a szomszédok között valahol elkeveredett. Kinyomtatott nekem a néni egy igazoló papírt, hogy meg kellett kapjam, azzal kell menjek majd szerződést írni és bankszámlát nyitni. Remélem a bank nem fog belekötni, hogy ilyen iratom van csak és nem az eredeti.
Nagyon siettem, hogy visszaérjek s időben, s egy rohanós reggeli után nekiláttunk Gloriával a takarításnak. Csak ketten voltunk, Simone elment megnézni a Prédikátor-követ. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy mozogtam, mint egy csiga. Mondjuk némi összefüggést merek feltételezni a reggeli minősége és mennyisége és a napi teljesítményem között. Sokat ettem a reggel és gyorsan és nehéznek éreztem magam hosszú órákon keresztül. Szóval ebből is le lehet vonni a tanulságot, megéri felkelni 15 perccel hamarabb és rászánni azt az időt a reggelire és nem kell teleenni magam.
Sok volt a tennivaló, 12-kor már tele volt a nappali ágyakra/szobákra váró emberekkel, de így legalább ismerkedtek, beszélgettek. Mindennek megvan a maga jó oldala (ugyan, így a nappaliban nem tudtunk porszívózni, szóval megvolt a hátránya is). Elvileg 2-től lehet elfoglalni a szobákat, de én háromkor még takarítottam. Gloria vette át a recepciót és csak reméltem, hogy azok az emberek, akik már  megérkeztek, nem abban az apartmanban kell legyenek elszállásolva, amit még takarítok.
4 körül járt az idő, amire befejeztük az ebédet s kicsit lecsendesedett a hostel.  Amíg vártam, hogy kiürüljön a konyha, hogy nekifoghassak sla sütésnek, addig beszélgettem egy jót a kanadai sráccal, akivel tegnap este játszottunk. Megtudtam, hogy van egy nagyon vagány program, amivel kerek egy évig lehet a világ különböző városaiba menni, élni és dolgozni, minden városban kerek egy hónapot. Ő ebben fog résztvenni Októbertől.
Sajttorta készítés volt a terv, mert egy nagyon kedves vendég megajándékozott minket egy krémsajttal, egy másik pedig egy tejszínnel. Ezek együtt remek alapanyagnak ígérkeztek egy jó sütihez, de nem tálaltam olyan receptet, amibe csak ez a két dolog kellett. Elhatároztam, hogy kitalálok egyet. A bajok ott kezdődtek, hogy nincsen csak kézi habverő a hostelben, amivel naaagyon hooosszú időbe telik a növényi alapú fehér folyadékból habot verni ( minden tiszteletem a háziasszonyoké, akik ezt régen rendszeresen csináltak). Végül nem is sikerült, mert a lötyi úgy döntött, hogy kiugorja a hab fázist és egyenesen vájja alakul. De nagyon nem volt már mit csinálni vele, belekevertem a sajtot s reméltem a legjobbakat. Amire minden elő volt készítve, az is kiderült, hogy a tortaformaként is használható lábosnak valamilyen csoda folytán lába kelt. Nem tudom elképzelni ki az az utazó, aki egy majd 30 cm átmérőjű nehéz lábost akarna cipelni magával, de lehet, hogy megtalálta és elvitte, amit keresett. A lényeg, hogy nem volt meg, így alumínium-fólia csíkokkal választottam le egy részt a tepsiből s végeredményül egy nagy, kerek, habos torta helyett, kaptam egy elég lapos, négyszögű sütit. Azért az emberek nem nagyon panaszkodtak, elég hamar elfogyott az egész. Ez is bizonyítja, hogy nincs az a dolog, ami közém és egy süti közé állhatna ( de azért a mikrózható pattogatott kukoricát sikerült a napokban szennesé sütni, szóval bőven van hova fejlődni).
Este, most először improvizáltunk egy mozit, felragasztottunk egy lepedőt az egyik falra, átrendeztük picit a társalgót s megnéztünk egy nagyon jó, most számomra nagyon aktuális és elgondolkodtató filmet. 11 körül lett vége, lassan kiürült a nappali, az emberek elmentek lefeküdni, de még mindig várni kellett 3 vendégre. Gloria és Simone elmentek lefeküdni, hárman maradtunk: egy amerikai pasi, aki valamit rendezett a laptopján s közben meglehetősen hangosan énekelt/kommentált, a kanadai srác s én. Érdekes dolgokról beszélgettünk, olyanokról, amik otthon nem nagyon kerülnek elő s még érdekesebb volt azt látni, hogy habár egészen más környezetben nőttünk fel Jamesel ( a kanadai srác), mégis mennyire egyeznek az álláspontjaink. Ritka az ilyen a hostelben. Az is érdekes, hogy mennyire feltétel nélkül meg tudok bízni bizonyos emberekben, például Jamesben. Olyan témák kerültek terítékre, amelyekről nagyon nagyon ritkán és nagyon kevés emberrel beszélek s jól esett hosszú idő után újra egy ilyen beszélgetésnek részese lenni. Egyre inkább tapasztalom azt, hogy vannak olyan találkozások, amelyeknek meg kell történniük, ez is egy ilyen volt.  Szinte biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már és van valami tennivalónk közösen itt, remélem majd kiderül idővel, hogy micsoda.
Mivel ilyen jó volt a társaság majdnem kettőig a hostelben voltam s a lakásba érve épp csak beestem az ágyba s elaludtam. De nem tartott túl sokáig az édes álom, mert 2:38-kor megérkezett az utolsó hiányzó ember is, felhívott, visszajöttem, így esett, hogy másodjára is pizsamában voltam recepciós. Nemsokára érkezik a következő bejegyzés a 48. napról, addig ajándékozzatok meg valakit a mosolyotokkal s vigyázzatok magatokra.  Ölelés!

46. nap

Az első nap a konyhában

Reggel, ahogy az lassan szokásossá vált, korábban kezdtem a napot a többieknél. Már csak azért is, mert a tegnap reggel érkezett kínai-norvég családnak 5:45-re kellett taxit hívni. Hála Istennek itt lehet előre kérni, tehát amikor bejelentkeztek felhívtam a taxi társaságot s megbeszéltem velük, hogy küldenek egy autót reggelre. Így is lett, de a család nem volt kint az apartman előtt, ezért a sofőr engem hívott fel, hogy megérkezett. Nagyon hálás voltam érte.
Utána nem nagyon sikerült visszaaludni, 9 körül vettem végül rá magam a felöltözésre, Simone a reggeli tornám középen érkezett haza, szóval nagyon jó buli lehetett az este. Sok tennivaló nem volt, nekifogtam a reggeli rutinnak, 1 körül végeztük mindennel. Gyors ebéd és irány a munkahely.
Ma az idő nagyrészében a konyhában voltam, megtanultam egy pár hamburger elkészítését és meggyőződtem róla, hogy nem fogok ezentúl semmi olyat enni, aminek köze van ezekhez. Nagyon jól megleszek azzal a két féle salátával, amit kapni lehet. A kollégák viszont nagyon aranyosak voltak. A műszak elején egy román lány, Anamaria tanított, utána pedig egy arab pasi és egy norvég srác. Mindannyian nagyon segítőkészek voltak, s nyugtatgattak, hogy ne stresszeljek. Egy idő után már egész tűrhető sebességgel tudtam dolgozni s sokkal kevésbé stresszes és kapkodós a dolog, mint gondoltam. Csak úgy elrepült a mai 4 órás munkaidőm. Az utolsó fél órában megint az étkezdét kellett rendbe szedni kicsit, de azzal sem volt baj.
A hostelben az este is jól telt, kaptunk két színtizes érzékelést vendégektől, akik nálunk laktak. Nagyon nagyon jól esettm. Estére megjött egy ausztrál s egy kanadai fiú. Velük töltöttük az estét, játszottunk, kártyáztunk, később csatlakozott két svéd lány is, akik szintén hihetetlenül kedvesek voltak, ma takarítás közben még egy közös képet is készítettünk, el voltak ragadtatva a hosteltől.
Segítettem nekik egy kicsit megtervezni az utat Kjeragig (a nagy beszorult kő) s újra hálás voltam, hogy ott lehettem pár nappal ezelőtt. Egyrészt, mert tényleg különleges élmény volt, másrészt mert így még egy kicsivel többet tudok a helyről s nagyobb hasznára lehetek az utazóknak.

45. nap

Munkaidők

Egy nagyon hosszú napon vagyok túl és alig várom, hogy beessek az ágyba, szóval nem fogok túl hosszan mesélni. Az éjjel majdnem két óra volt, amire le tudtam feküdni, s nagyon nem volt mosolygós kedvem, amikor reggel 7:38-kor csörgött a hostel telefon a fejemnél. Egy kínai család érkezett, akik be szerettek volna jelentkezni, hogy le tudjanak feküdni. A kommunikáció már az első percekben problémákba ütközött, ugyanis ők norvégul és kínaiul beszéltek, én angolul és magyarul. Ideje volt előszedni minden Duolingos norvég tudásomat, ami abban az órában igencsak nehezen ment.
Végül kiderült, hogy a csoportból valaki beszél angolul, annak elmondtam, hogy ott lehet hagyni a csomagokat a nappaliban, de csak majd kettő után lehet elfoglalni a szobát. Bejöttek, de nem volt üres szekrény a bőröndjeiknek s nem akarták őrizetlenül hagyni őket, ezért visszahívtak, hogy megvárják, amíg megérkezik a recepciós, mert mások is vannak a szobában. Így esett, hogy ma, a szokásos 10 helyett 8-kor már munkába álltam.
Gloria és Simone nem siették el a dolgot, valamikor 11 magasságában érkeztek meg, hogy reggelizzenek. Én 12-ig dolgoztam, addig úgy érzem elvégeztem a takarítás rám eső részét, visszamentem szundikálni 10 percet, reggeli torna, zuhanyzás s irány a McDonald's. A többiek nem voltak elragadtatva tőle, hogy ilyen korán elmentem, de miután egyedül ültem itt tegnap este s ma reggel is, leperegtek rólam a szúrós pillantások.
A vendéglőben, már ha lehet a McDonald's-ot így nevezni, ma is alapvetően takarítottam az étkezőt, de valószínű, hogy hamarosan bekerülök a konyhára, mert jövő héten van már két éjszakai műszakom s addigra már tudni kéne, hogy mit hogyan kell készíteni. Ha jól veszem ki a beszélgetésekből, akkor Mihai, egy galaci srác, a közvetlen főnököm, akivel nagyon jól kijövünk. Hallok elég sok norvégot nap közben és próbálom megérteni, vele beszélgetek románul s a többiekkel angolul. S lassan egy nagy keverék az egész a fejemben :D de másképp nem tanulnék.

Otthon megtörtént már, hogy megállítottak az utcán s megkérdezték, hogy Ildikónak vagyok-e a lánya, mert annyira hasonlítok hozzá (annak aki nem ismer, ha van ilyen olvasó, Ildikó az edesanyám és ezek az emberek többnyire a volt osztálytársai/évfolyam társai). Na, de hogy Stavangerben? Mihai térült, fordult, egyszercsak megáll mellettem, s mondja, hogy nem tudja, hogy miért, de úgy jön neki, hogy Ildikónak szólítson. Ez nem csak azért furcsa, mert anyutól függetlenül akarnak így szólítani, hanem azért is, mert Mihai saját bevallása szerint nem nagyon találkozott magyar emberrel előttem.
Délután 6-kor végeztem, szóval összesen 4 órát dolgoztam az étkezdében, de éreztem az idő múlását.  Az elején még egészen gyorsan szedtem a lábam felfele a lépcsőkön, 5:30 körül már inkább csak cammogtam felfele. Meglepő, hogy mennyire le tud fárasztani ez a négy óra.
Este 7-re értem vissza a hostelbe, ahol eléggé csendesnek ígérkezett az éjszaka, 9 körül az utolsó emberek is megérkeztek. Andrew utánuk, egy pár sörrel együtt, s meghozta a társaság nagyrészének a kedvét egy jó bulira, így Gloriának és Simonenak is. Kiürült a hostel, a vendégek vagy kint buliznak vagy már alszanak és készítik magukat a holnapi túrára.
Remélem ez nem fog azzal járni, hogy holnap megint délben kezdünk, mert nekem 2-kor kezdődik  a műszakom a Mekiben. Majd kiderül, legrosszabb esetben reggel megint egyedül kezdek.
S mert nem telhet el nap apró csoda nélkül, mielőtt eljöttem volna lefeküdni az egyik vendégünk, egy 30-as japán férfi, aki egész nap mosolygott és ragyogott,  megajándékozott egy tábla csokival és egy csomag japán-mintás postit-al. Akkora meglepetés volt és olyan jól esett. Újabb bizonyíték rá, hogy az emberek csodálatosak s ha ragyogunk a világ visszaragyog ránk.  Sok sok mosolyt az arcotokra! Ölelés

40-44. Napok

A kirándulás első napján nem siettem el az indulást, már csak azért sem, mert a lányok még édesen aludtak, amikor én felkeltem és nem tudtam összecsomagolni, mert a szobában úgy alszunk, akár a szardiniák a konzervben. (Azelőtt való este pedig nem csomagoltam, mert túl jó volt a hangulat a hostelben ahhoz, hogy átmenjek a lakásba.) Így esett, hogy dél el volt múlva, amire elhagytam a hostelt. A kompon jöttem rá, hogy a fényképezőgépem otthon maradt, így eldöntöttem, hogy ezt az utat tényleg megtartom magamnak. Arra volt szükségem, hogy egyedül legyek, csendben, a természetben, s ehhez nincs szükség semmilyen elektronikai eszközre. Azért annak örültem, hogy a telefonom nálam volt, mert csak ott volt részletes térképem, de azt is csak tájékozódásra használtam, az első másfél napban biztosan. 

Ha már így elhatároztam, hogy ez a három nap az egyém lesz, nem is nagyon szeretnék itt beszélni róla, csak egy pár érdekességet és különlegességet osztanék meg:

Az első rögtön az után történt, hogy leszálltam a kompról Tauban, Lysefjord másik felén (az első fele Stavanger) és elkeztem stopploni. Egy afrikai pasi vett fel, aki nagyon nem akarta megérteni, hogy én miért akarok egyedül kint lenni a hegyek között, de volt egy norvég barátja, aki az egyik kicsi faluban él a túlparton elvitt hozzá, hátha Ő tud valami okosat. Aztán ez az ember felhívta egy másik barátját, s ketten összeraktak nekem egy három napos útvonalat, Ålesundból (ide valósi volt az első norvég férfi) Hjelmelandig (itt van Andrew másik hostele, kb 1 óra Stavangertől). El is vittek a túra kiindulópontjáig. A terv az volt, hogy gyalogolok, amíg tudok, valahol útközben alszom egyet, követem a jeleket s egyszer csak, amikor már elég sokat láttam, visszaérek Hjelmelandba s vagy Andrewék vagy valaki más vagy visszahoz Stavangerig. Az első éjszakát egy menedékház kertjében töltöttem, a házban egy dán pár volt. Beszélgettünk egy keveset, próbáltam rövidre fogni, de végül sokat segített az a fél óra. Volt egy nagyon jó térképük, azon megnéztem, hogy arra, amerre erdetileg menni készültem, valószínüleg óriási sár van és nagyon nagy a szintkülönbség, meredeken kéne fel is mászni, le is ereszkedni. Lysebotn akkor már sokkal kényelmesebbnek és szebbnek ígérkezett, a távolság pontosan ugyan annyi volt. 

Második nap végig szakadt az eső, ami nem is lett volna baj, ha lett volna annyi eszem, hogy a nagyobb esővédőt vigyem magammal a hátizsákra. Van ugyanis nekem egy kicsi, ami 30-50 l csomagokra van tervezve s van egy 60-80 l-es. Itthon megnéztem a zsákot, 45 l, a kicsi pont elég. Arra nem gondoltam, hogy a matrac és a hálózsák kívülről van ráerősítve, szóval lényegesen növelik a térfogatot. Így történt az, hogy a huzat alá csak a fél táskám és a halózsák fért be, az összes cucc, ami a táska másik felében volt, vizes lett. 

Szintén másdoik nap: hihetetlenül lassan haladtam, egyrészt az eső, a köd és a csúszós kövek miatt, másrészt, mert a mostanság elég sűrű esőzések miatt az út nagyrésze inkább hasonlított mocsárra, mint mezőre. De a látvány kárpótolt. Már 8 órája úton voltam, s kb a távolság egyharmadánál, amikor, mit ad Isten?!, aszfaltot. Az út második felét egy aszfaltozott úton gyalogoltam le, ami a semmiből a semmibe ment, ugyanis Lysebotn egy kompkikötő, ahol egy kemping, egy hostel és egy buszmegálló van, semmi több. Az út pedig ott kezdődött, ahol az ösvény belecsatlakozott, egy kis gát végén. Nem csoda hát, hogy gyaloglás közben nem sok autóval találkoztam, egészen konkrétan hárommal, amiből kettő szembe jött, a harmadik elvitt az utolsó 5 km-ren. 

Harmaik nap: Kjerag. Ez az a kő, ami valamikor nagyon sok évvel ezelőtt beszorült egy repedésbe, azóta pedig naponta többszázan ugralnák rá, de ő meg sem mozdul, csüng 900 m magasan a semmibe, gyönyörű kilátást nyújtva a fjordra. Ez a három legnépszerűbb norvégiai kirándulás egyike, ezért akárcsak a Prédikátor-kövön, itt is verik le egymást az emberek koradélután. Ezt elkerülendő korán reggel indultam s visszafele egy kicsit hosszabb úton mentem, csak hogy elkerüljem a tömeget. Ez is teljes mértékben megérte. A táj gyönyörű volt. Kicsi gleccsertavak, patakocskák, vízesések mindenhol. A buszon visszafele Lysebotn fele belebotlottam egy brit párba, akik nálunk voltak a hostelben a vagány éjszakán, segítettem nekik összegyeztetni/kikeresni egy pár menetrendet. Elkezdtünk beszélgetni s annyira belemelegedtünk, hogy végül az egész délutánt együtt töltöttük. Mind a ketten nagyon vagányak voltak, szóval ez az este már nem telt egyedül s nem az elmélkedésről szólt, de nem bántam. 

Ma, a reggeli komppal jöttünk vissza, Ők a Prédikátor-kőig, én Stavangerig, hogy újult erővel fogjak neki a munkának. Ezek a napok tényleg csendesen teltek s úgy, ahogy szerettem volna. Intenzíven figyeltem egy dologra, többnyire arra, hogy hova lépek, mert még mindig féltettem a bokámat. Ez pedig, nem tudom, hogy más hogy van vele, de számomra nagy dolog. Elég nehezen állítom le az állandóan pörgő agyamat és még nehezebben koncentrálok egyetlen dologra. Ha rá is öszpontosítom minden figyelmemet valamire,a gondolataim előbb-utóbb valahol máshol kötnek ki rend szerint. Szóval nagyon jó gyakorlat volt ez. 

Ezekben a napokban volt előszőr igazán honvágyam. Olyanok voltak a sziklák, tavak, patakok, mint otthon, mégis valahogy azt éreztem, hogy nem az enyémek. Gyönyörű, de nem az igazi. Várom már, hogy otthon, a Retyezátban vagy a Királykőnél tudjak sátorozni, csillagokat nézni és hallgatni a szellő susogását. 

Nem utolsó sorban ehhez a négy naphoz tartozik, hogy végre elkeztem dolgozni. Előszőr elég esetlennek éreztem magam, az egyenruha is nagyon kényelmetlennek tűnt, a cipő kicsinek, szóval minden bajom volt. Aztán körbevezettek s egy pár kedves mosoly és meleg fogadtatás után már nem is tűnt annyira idegennek minden. A kollegák nagyon aranyosak, már 3 román sráccal találkoztam, nem tudom, hogy rajtuk kívűl még van-e valaki "otthonról". Mindenki siet egy picit, de mindig akad idő egy kis poénkodásra, egymás cukkolására, nevetésre. Egyelőre sok kárt nem tettem a konyhában, takarítottam az étkezőben. Az első két órában még nagyon lelkesen, utána már kicsit kevésébé, de rám is szóltak, hogy nem kell annyira sietni, mert a munka megvár ígyis-úgyis, s ha lassan megyek biztosabb, hogy nem csúszom el valamin és nem ártok senkinek. 4 órát dolgoztam ma ott, holnap is megyek, nagyjából ugyan így, 4-5 órára. Remélem akkor már csinálhatok valamit a konyhában is. 

A mai nap másik híre, hogy kiderült, a cím, amit Andrew adott mégis helyes, mert kaptam egy nagyon szívmelengető képeslapot, amit ez úton is szeretnék megköszönni, nagyon-nagyon jól esett, drága vagy (tudja, hogy kinek szól). Ennek ellenére mégsem érkezett meg az adókártyám, szóval hétfőn reggel a rendőrségen kell kezdeni a hetet. Remélem minden rendben lesz vele. 

Mostmár viszont nagyon késő van, én legalábbis nagyon úgy érzem, korán keztem napot, reggel 7-kor már a kikötőben vártuk a kompot a két brittel és egy csésze meleg teával. Remélem lesz annyi csodában részetek a közeljövőben, mint amennyiben nekem volt az elmúlt pár napban. Ölelés!

39. nap

Az eddigi legjobb nap a hostelben

A reggel nagyon sűrűnek ígérkezett, későn keltünk és a betervezett biciklizés elmaradt, mert esőre állt (micsoda meglepetés). Inkább tovább aludtunk. Kellemes meglepetés fogadott a hostelben, a maradékos polc tele volt mindenféle földi jóval, magos kenyérrel, tojással, sajttal, gyümölccsel. Egy kiadósat reggeliztünk a munka előtt, aztán szedtük a lábunkat, mert 1 körül már érkeztek az emberek. Ma minden szoba, ágy, szék tele volt. 6-ig ültem a hostelben, utána pedig találkoztam Micaval.  Addigra már elég sokan megérkeztek, alakult a hangulat. Micaval meglepően jót beszélgettünk, sokat mesélt s olyan jó volt látni a csillogást a szemében. Életében először stoppolt és kempingezett, annyira boldog volt. Nagyon sok csodálatos élményben volt részük nekik is, találkoztak remek emberekkel s annyira beleszeretet a Lofoten szigetekbe, hogy elhatározta, hogy felköltözik oda. Csak visszajött, hogy összecsomagoljon.
Előtte elég lehangolt voltam s nagyon vártam, hogy kiszabaduljak innen, nem akartam embereket látni s éreztem egy állandó negatív rezgést magam körül, de utána, hallgatva a történeteit s látva a ragyogását én is fellelkesedtem újra. Ragyogva mentem vissza a hostelbe, ahol óriási volt a jövés-ménes, folyamatosan érkeztek az emberek, mind a hárman rohangáltak, hogy segítsenek mindenkinek. Gyorsan felvettem a ma este ritmusát,s miután mindenki megtalálta az agyához vezető utat s visszatért a nappaliba elkezdődött egy jó beszélgetés. Olyan igazi hosteles hangulat volt, emberek, párok, utazók a világ minden pontjáról, éjfélkor még a holnapi napot tervezve, órarendeket egymáshoz hasonlítva egy sör mellett. Úgy éreztem, hogy sokkal produktívabbak voltunk ma, mint az eddigi estéken, mindenki más sárikában a szobának, más embereknek segítve. Egyetlen üres szék sem maradt, egy idő után az emberek már pokrócokon, párnákon ültek vagy álltak az asztal körül. Miután mindenki megtalálta a helyét, a buszmegállóját, úticélját kicsit hátra dőltem és élveztem a látványt. Akkora örömmel töltött el, hogy ennek részese lehetek, hogy ennyi embernek segíthettünk és hogy ennyire jól érzik magukat. A kedvencem talán két olasz lány volt, akik otthonról vonattal jöttek s úgy is terveznek tovább menni, de nagyon vagányak voltak. Elég sokat voltam velük ma este, de mindenki mással is. Új-Zelandi és ausztrál srácok, holland és brit pár, amerikai lányok, még egy pár olasz, spanyol és holland fiú (utóbbi beszél románul! ), nagyon jól telt.
Éjfél után jöttünk vissza a hostelbe, ahol még a lányokkal is sort kerítettünk egy kiértékelős beszélgetésre, ami majdnem két órát tartott. Szóval megint nagyon késő van, de tele vagyok energiával.
Arra vonatkozóan, hogy holnap hová megyek, még nem született döntés, reggel összepakolok, fogom a sátorfámat s elindulok Odda/Flåm irányába, de lehet nem megyek csak Hjelmelandig. Az egy szép, csendes hely, innen mindössze 60 km-re, ahol valószínű kevés turistával találkoznék. A hátránya, hogy nem lehet kenut bérelni, s nem annyira látványos, mint Odda vagy Flåm, de utobbiak annyira népszerűek, hogy több, mint valószínű, hogy nem találnék olyan helyet, ahol egyedül lehetek és elég messze vannak mind. Az összes ugyan azon az úton van, szóval, ha ma éjjel nem álmodok meg mást, akkor csak kiállok az útra s meglátom, hogy hova visz az első autó s hol tálalok olyan helyet az út mentén, amit érdemesnek tálalok arra, hogy ott töltsek egy pár napot. Ugyan szeretnék egyedül lenni, nem szeretnék elbújni a világ elől. A bokám mostmár jól van, de azért nem kéne hősködni vele. De, ahogy a mondás tartja, olyan nem volt még, hogy ne legyen sehogy, szóval majd meglátjuk mit hoz a holnap.
Könnyen lehet, hogy tovább fokozom a feszültséget és a kíváncsiságotokat, mert azt hiszem ez alatt a három nap alatt nem fogok jelentkezni, szóval majd csütörtök este/péntek reggel fogok beszámolni arról, hogy mi is történt mostantól addig.
Ragyogjon Rátok addig a Nap, de ne annyira melegen, mint az elmúlt napokban Kolozsvárra, s remélem, hogy pár nap múlva, újult erővel s még boldogabban jelentkezem. Ölelés!

37-38. napok

Csak hogy ne maradjon bejegyzés nélkül

Tegnap tettem fel képeket a facebookra és azt hiszem mindent elárulnak a napról, szóval este inkább lefeküdtem egy órával korábban ( így is éjjel 1 után kerültem ágyba).
Szóval a tegnapi nap leginkább sütésről szólt, linzer tésztából készítettem kekszet s Chantal-al ketten megkentünk egyik felüket csokival. Letettük az asztalra egy: "minél többet adunk annál gazdagabbak leszünk" (the more we give the more we have") felirat mellé a tegnapelőtt megírt cetlikkel együtt. Az elképzelés az volt, hogy az emberek vesznek egy kekszet s egy papirkát is s a kellemes meglepetést, amit okoztunk nekik azt megosztják valaki mással valamilyen formában. Sok különböző lehetőséget kínálnak fel a ficujkák, a legtöbbjük nem kerül semmibe, csak egy kedves gesztus, például: nyitsd ki az ajtót valakinek, mond el valakinek, hogy miért fontos számodra, mondj ma egy bókot valakinek, írj egy bátorító, pozitív visszajelzést egy videóra/blogra/weboldalra, csalj mosolyt valaki arcára, próbálj meg ne ítélkezni ma, válts valóra egy álmot, oszd meg a csokidat valakivel a következő kiránduláson stb..
A keksz sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett, mint a befőttes üveg tartalma, volt, aki előszeretettel járt rá az édességre, de látszólag nem akarta észrevenni a mögötte levő üzenetet. Ezért végül kiírtuk: vegyél egyet mindkettőből. Este lefekvés előtt gondosan letakargattuk a maradékot, remélve, hogy holnap reggel nem kell újra sütni, de nem csalódtunk az emberiségben és a találékonyságban. Reggel a terítő érintetlennek tűnt, de valamilyen csodával határos módon a tányérnak az a fele, ami az asztal széle felől esett üres volt, a másik felén még volt egy pár darab, de csak mutatóba.
Így aztán ma Goffryt sütöttem, hogy legyen valami az asztal sarkán a papírok mellett, amik továbbra sem fogynak nagyon, de tálalok egyet-egyet néha a hostelben, egy széken, asztalon, s remélem, hogy ha a cetlit nem is, az emlékét magukkal viszik a vendégek és valamikor sort kerítenek a megvalósításukra.
Ma már nagyon éreztem, hogy szeretnék egy kicsit kiszabadulni innen, és egy kis minőségi időt tölteni önmagammal. Szeretem az embereket és nagyon érdekesek a történeteik, de amióta megérkeztem nem nagyon volt időm csendet keresni, nemhogy találni. Ideje van már annak a három szabadnapnak így három hét munka után. A takarítással ma is gyorsan végeztünk, amióta Lilyék elmentek s összeállt az új csapat sokkal korábban, 10 körül látunk neki a munkának s egy körül általában végzünk s főzünk valami finomat közösen. A mai ebédet Chantal-al együtt készítettük, de nem nagyon tudnám elmagyarázni, hogy mi volt benne. Valami olyan magot tálalt, ami hasonlít kinézetre a couscoushoz, ízre a vízhez, de állítólag nagyon egészséges. Ezt dobtuk fel egy kis cukinis-paprikás-szójaszószos mártással. Utána Gloria és Chantal elmentek biciklizni, Simone és én a nappaliban kártyáztunk, csendes volt a hely. 5 körül kezdtek érkezni az emberek, akkor indult be egy kisebb beszélgetés, aztán amikor meghalni látszott és a lányok már visszaértek, én mentem el egy kis csendet keresni, de nem jutottam túl messzire. Aránylag közel, kb 10 perc sétára innen, tálaltam egy csendes, füves rakást (messze áll a domb fogalmától), aminek az egyik oldalán egy gyártelep, a másik oldalán egy irodaház van, de remek kilátást biztosít az öböl másik felén fekvő hegyekre. Itt üldögéltem egy 20 percecskét, végre aránylag csendben, egyedül.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon feltöltött, de sokat javított a helyzeten. Megmostam a kezem az óceánban, és élveztem a természet (lehet ezt egy gyártelep mellett?) hangjait.
Este újra belelendültünk a beszélgetésbe, egy holland pár, egy japán-ausztrál srác és egy amerikai, Chantal és én. Éjfél körül jöttünk fel a lakásba lefeküdni, négy ember még mindig nem érkezett meg, már várhatóan nem is fognak.
A kenyerem akkora sikernek örvend, hogy mostmár minden este dagasztom a tésztát, reggel friss, meleg cipó vár mindenkit. Habár rendszerint először ebédkor eszünk belőle. Este elfogyott a liszt s mivel nincs nyitva semmi vasárnap zabpelyhet tettem bele egy adag liszt helyett, kíváncsi vagyok milyen lesz. Kísérletezni kell :D
Szép álmokat, tartalmas, mosolygós napokat! Ölelés