40-44. Napok

A kirándulás első napján nem siettem el az indulást, már csak azért sem, mert a lányok még édesen aludtak, amikor én felkeltem és nem tudtam összecsomagolni, mert a szobában úgy alszunk, akár a szardiniák a konzervben. (Azelőtt való este pedig nem csomagoltam, mert túl jó volt a hangulat a hostelben ahhoz, hogy átmenjek a lakásba.) Így esett, hogy dél el volt múlva, amire elhagytam a hostelt. A kompon jöttem rá, hogy a fényképezőgépem otthon maradt, így eldöntöttem, hogy ezt az utat tényleg megtartom magamnak. Arra volt szükségem, hogy egyedül legyek, csendben, a természetben, s ehhez nincs szükség semmilyen elektronikai eszközre. Azért annak örültem, hogy a telefonom nálam volt, mert csak ott volt részletes térképem, de azt is csak tájékozódásra használtam, az első másfél napban biztosan. 

Ha már így elhatároztam, hogy ez a három nap az egyém lesz, nem is nagyon szeretnék itt beszélni róla, csak egy pár érdekességet és különlegességet osztanék meg:

Az első rögtön az után történt, hogy leszálltam a kompról Tauban, Lysefjord másik felén (az első fele Stavanger) és elkeztem stopploni. Egy afrikai pasi vett fel, aki nagyon nem akarta megérteni, hogy én miért akarok egyedül kint lenni a hegyek között, de volt egy norvég barátja, aki az egyik kicsi faluban él a túlparton elvitt hozzá, hátha Ő tud valami okosat. Aztán ez az ember felhívta egy másik barátját, s ketten összeraktak nekem egy három napos útvonalat, Ålesundból (ide valósi volt az első norvég férfi) Hjelmelandig (itt van Andrew másik hostele, kb 1 óra Stavangertől). El is vittek a túra kiindulópontjáig. A terv az volt, hogy gyalogolok, amíg tudok, valahol útközben alszom egyet, követem a jeleket s egyszer csak, amikor már elég sokat láttam, visszaérek Hjelmelandba s vagy Andrewék vagy valaki más vagy visszahoz Stavangerig. Az első éjszakát egy menedékház kertjében töltöttem, a házban egy dán pár volt. Beszélgettünk egy keveset, próbáltam rövidre fogni, de végül sokat segített az a fél óra. Volt egy nagyon jó térképük, azon megnéztem, hogy arra, amerre erdetileg menni készültem, valószínüleg óriási sár van és nagyon nagy a szintkülönbség, meredeken kéne fel is mászni, le is ereszkedni. Lysebotn akkor már sokkal kényelmesebbnek és szebbnek ígérkezett, a távolság pontosan ugyan annyi volt. 

Második nap végig szakadt az eső, ami nem is lett volna baj, ha lett volna annyi eszem, hogy a nagyobb esővédőt vigyem magammal a hátizsákra. Van ugyanis nekem egy kicsi, ami 30-50 l csomagokra van tervezve s van egy 60-80 l-es. Itthon megnéztem a zsákot, 45 l, a kicsi pont elég. Arra nem gondoltam, hogy a matrac és a hálózsák kívülről van ráerősítve, szóval lényegesen növelik a térfogatot. Így történt az, hogy a huzat alá csak a fél táskám és a halózsák fért be, az összes cucc, ami a táska másik felében volt, vizes lett. 

Szintén másdoik nap: hihetetlenül lassan haladtam, egyrészt az eső, a köd és a csúszós kövek miatt, másrészt, mert a mostanság elég sűrű esőzések miatt az út nagyrésze inkább hasonlított mocsárra, mint mezőre. De a látvány kárpótolt. Már 8 órája úton voltam, s kb a távolság egyharmadánál, amikor, mit ad Isten?!, aszfaltot. Az út második felét egy aszfaltozott úton gyalogoltam le, ami a semmiből a semmibe ment, ugyanis Lysebotn egy kompkikötő, ahol egy kemping, egy hostel és egy buszmegálló van, semmi több. Az út pedig ott kezdődött, ahol az ösvény belecsatlakozott, egy kis gát végén. Nem csoda hát, hogy gyaloglás közben nem sok autóval találkoztam, egészen konkrétan hárommal, amiből kettő szembe jött, a harmadik elvitt az utolsó 5 km-ren. 

Harmaik nap: Kjerag. Ez az a kő, ami valamikor nagyon sok évvel ezelőtt beszorült egy repedésbe, azóta pedig naponta többszázan ugralnák rá, de ő meg sem mozdul, csüng 900 m magasan a semmibe, gyönyörű kilátást nyújtva a fjordra. Ez a három legnépszerűbb norvégiai kirándulás egyike, ezért akárcsak a Prédikátor-kövön, itt is verik le egymást az emberek koradélután. Ezt elkerülendő korán reggel indultam s visszafele egy kicsit hosszabb úton mentem, csak hogy elkerüljem a tömeget. Ez is teljes mértékben megérte. A táj gyönyörű volt. Kicsi gleccsertavak, patakocskák, vízesések mindenhol. A buszon visszafele Lysebotn fele belebotlottam egy brit párba, akik nálunk voltak a hostelben a vagány éjszakán, segítettem nekik összegyeztetni/kikeresni egy pár menetrendet. Elkezdtünk beszélgetni s annyira belemelegedtünk, hogy végül az egész délutánt együtt töltöttük. Mind a ketten nagyon vagányak voltak, szóval ez az este már nem telt egyedül s nem az elmélkedésről szólt, de nem bántam. 

Ma, a reggeli komppal jöttünk vissza, Ők a Prédikátor-kőig, én Stavangerig, hogy újult erővel fogjak neki a munkának. Ezek a napok tényleg csendesen teltek s úgy, ahogy szerettem volna. Intenzíven figyeltem egy dologra, többnyire arra, hogy hova lépek, mert még mindig féltettem a bokámat. Ez pedig, nem tudom, hogy más hogy van vele, de számomra nagy dolog. Elég nehezen állítom le az állandóan pörgő agyamat és még nehezebben koncentrálok egyetlen dologra. Ha rá is öszpontosítom minden figyelmemet valamire,a gondolataim előbb-utóbb valahol máshol kötnek ki rend szerint. Szóval nagyon jó gyakorlat volt ez. 

Ezekben a napokban volt előszőr igazán honvágyam. Olyanok voltak a sziklák, tavak, patakok, mint otthon, mégis valahogy azt éreztem, hogy nem az enyémek. Gyönyörű, de nem az igazi. Várom már, hogy otthon, a Retyezátban vagy a Királykőnél tudjak sátorozni, csillagokat nézni és hallgatni a szellő susogását. 

Nem utolsó sorban ehhez a négy naphoz tartozik, hogy végre elkeztem dolgozni. Előszőr elég esetlennek éreztem magam, az egyenruha is nagyon kényelmetlennek tűnt, a cipő kicsinek, szóval minden bajom volt. Aztán körbevezettek s egy pár kedves mosoly és meleg fogadtatás után már nem is tűnt annyira idegennek minden. A kollegák nagyon aranyosak, már 3 román sráccal találkoztam, nem tudom, hogy rajtuk kívűl még van-e valaki "otthonról". Mindenki siet egy picit, de mindig akad idő egy kis poénkodásra, egymás cukkolására, nevetésre. Egyelőre sok kárt nem tettem a konyhában, takarítottam az étkezőben. Az első két órában még nagyon lelkesen, utána már kicsit kevésébé, de rám is szóltak, hogy nem kell annyira sietni, mert a munka megvár ígyis-úgyis, s ha lassan megyek biztosabb, hogy nem csúszom el valamin és nem ártok senkinek. 4 órát dolgoztam ma ott, holnap is megyek, nagyjából ugyan így, 4-5 órára. Remélem akkor már csinálhatok valamit a konyhában is. 

A mai nap másik híre, hogy kiderült, a cím, amit Andrew adott mégis helyes, mert kaptam egy nagyon szívmelengető képeslapot, amit ez úton is szeretnék megköszönni, nagyon-nagyon jól esett, drága vagy (tudja, hogy kinek szól). Ennek ellenére mégsem érkezett meg az adókártyám, szóval hétfőn reggel a rendőrségen kell kezdeni a hetet. Remélem minden rendben lesz vele. 

Mostmár viszont nagyon késő van, én legalábbis nagyon úgy érzem, korán keztem napot, reggel 7-kor már a kikötőben vártuk a kompot a két brittel és egy csésze meleg teával. Remélem lesz annyi csodában részetek a közeljövőben, mint amennyiben nekem volt az elmúlt pár napban. Ölelés!