45. nap

Munkaidők

Egy nagyon hosszú napon vagyok túl és alig várom, hogy beessek az ágyba, szóval nem fogok túl hosszan mesélni. Az éjjel majdnem két óra volt, amire le tudtam feküdni, s nagyon nem volt mosolygós kedvem, amikor reggel 7:38-kor csörgött a hostel telefon a fejemnél. Egy kínai család érkezett, akik be szerettek volna jelentkezni, hogy le tudjanak feküdni. A kommunikáció már az első percekben problémákba ütközött, ugyanis ők norvégul és kínaiul beszéltek, én angolul és magyarul. Ideje volt előszedni minden Duolingos norvég tudásomat, ami abban az órában igencsak nehezen ment.
Végül kiderült, hogy a csoportból valaki beszél angolul, annak elmondtam, hogy ott lehet hagyni a csomagokat a nappaliban, de csak majd kettő után lehet elfoglalni a szobát. Bejöttek, de nem volt üres szekrény a bőröndjeiknek s nem akarták őrizetlenül hagyni őket, ezért visszahívtak, hogy megvárják, amíg megérkezik a recepciós, mert mások is vannak a szobában. Így esett, hogy ma, a szokásos 10 helyett 8-kor már munkába álltam.
Gloria és Simone nem siették el a dolgot, valamikor 11 magasságában érkeztek meg, hogy reggelizzenek. Én 12-ig dolgoztam, addig úgy érzem elvégeztem a takarítás rám eső részét, visszamentem szundikálni 10 percet, reggeli torna, zuhanyzás s irány a McDonald's. A többiek nem voltak elragadtatva tőle, hogy ilyen korán elmentem, de miután egyedül ültem itt tegnap este s ma reggel is, leperegtek rólam a szúrós pillantások.
A vendéglőben, már ha lehet a McDonald's-ot így nevezni, ma is alapvetően takarítottam az étkezőt, de valószínű, hogy hamarosan bekerülök a konyhára, mert jövő héten van már két éjszakai műszakom s addigra már tudni kéne, hogy mit hogyan kell készíteni. Ha jól veszem ki a beszélgetésekből, akkor Mihai, egy galaci srác, a közvetlen főnököm, akivel nagyon jól kijövünk. Hallok elég sok norvégot nap közben és próbálom megérteni, vele beszélgetek románul s a többiekkel angolul. S lassan egy nagy keverék az egész a fejemben :D de másképp nem tanulnék.

Otthon megtörtént már, hogy megállítottak az utcán s megkérdezték, hogy Ildikónak vagyok-e a lánya, mert annyira hasonlítok hozzá (annak aki nem ismer, ha van ilyen olvasó, Ildikó az edesanyám és ezek az emberek többnyire a volt osztálytársai/évfolyam társai). Na, de hogy Stavangerben? Mihai térült, fordult, egyszercsak megáll mellettem, s mondja, hogy nem tudja, hogy miért, de úgy jön neki, hogy Ildikónak szólítson. Ez nem csak azért furcsa, mert anyutól függetlenül akarnak így szólítani, hanem azért is, mert Mihai saját bevallása szerint nem nagyon találkozott magyar emberrel előttem.
Délután 6-kor végeztem, szóval összesen 4 órát dolgoztam az étkezdében, de éreztem az idő múlását.  Az elején még egészen gyorsan szedtem a lábam felfele a lépcsőkön, 5:30 körül már inkább csak cammogtam felfele. Meglepő, hogy mennyire le tud fárasztani ez a négy óra.
Este 7-re értem vissza a hostelbe, ahol eléggé csendesnek ígérkezett az éjszaka, 9 körül az utolsó emberek is megérkeztek. Andrew utánuk, egy pár sörrel együtt, s meghozta a társaság nagyrészének a kedvét egy jó bulira, így Gloriának és Simonenak is. Kiürült a hostel, a vendégek vagy kint buliznak vagy már alszanak és készítik magukat a holnapi túrára.
Remélem ez nem fog azzal járni, hogy holnap megint délben kezdünk, mert nekem 2-kor kezdődik  a műszakom a Mekiben. Majd kiderül, legrosszabb esetben reggel megint egyedül kezdek.
S mert nem telhet el nap apró csoda nélkül, mielőtt eljöttem volna lefeküdni az egyik vendégünk, egy 30-as japán férfi, aki egész nap mosolygott és ragyogott,  megajándékozott egy tábla csokival és egy csomag japán-mintás postit-al. Akkora meglepetés volt és olyan jól esett. Újabb bizonyíték rá, hogy az emberek csodálatosak s ha ragyogunk a világ visszaragyog ránk.  Sok sok mosolyt az arcotokra! Ölelés