Egy hónapja itt

Nagyon rohan az idő. Kicsit nehezemre esik elhinni, hogy már egy hónapja itt vagyok. Sok minden történt az elmúlt időszakban úgy érzem változtam, főleg a gondolkodásmódom, és kaptam egy pár nagy leckét, amiket igyekszem egy életre észben tartani. Megtanultam, hogy eléggé céltalanul utazni egy országban nem annyira jó buli, mint hangzik, hogy szükségem van arra, hogy legyen mellettem valaki, akivel egy húron pendülünk, hogy kiegyensúlyozottabbnak kéne lennem, ezen pedig dolgozom.  Láttam, hogy mennyire a mi hozzáállásunktól függenek a dolgok és azt is, hogy mennyit változtat egy helyzeten egy-két kedves szó. Találkoztam pár csodálatos és különleges, érdekes emberrel, akik nyomon követtek az eseményeket talán egy pár nevet fel is tudnak sorolni. Ide tartozik David, Em, Ethan, Jesse, Lily, Mica, Gloria, Daniel, Richard és még elég sokan mások. Volt részem egy pár kevésbé kellemes, de annál tanulságosabb találkozásban, amelyekből szintén igyekszem levonni a megfelelő tanulságokat.
25 napba telt, amíg munkát tálaltam, ez több, mint amire számítottam indulás előtt, de kevesebb, mint amennyire vártam az első pár Norvégiában töltött nap után, most pedig izgatottan várom, hogy mit fog hozni a munkahely, milyenek lesznek a kollégák, a hangulat, hogyan fogom tudni összeegyeztetni a hostellel.
Elég sokat utaztam, láttam már sok csodát, de még messze nem láttam annyit ebből az országból, amennyit szeretnék, de még van rá időm. Szép lassan gyűlnek a tervek, álmodozunk közösen az ide érkezőkkel.
Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, hogy mindezek a dolgok megtörténtek és megtörténnek velem, hogy ilyen sok és ilyen remek emberekkel vagyok körbe véve, hogy van időm magamra és másokra is. Hálás vagyok a nehéz pillanatokért is, mert többé váltam általuk és hálás vagyok minden őszinte mosolyért, amit a vendégektől és sofőröktől kaptam.
Köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult ehhez a kalandhoz, akár lelki támaszként, egy-két szeretettel teli gondolattal,  jó szóval, bátorítással, akár anyagilag. Hálás vagyok Nektek, Értetek! Köszönöm!

30. Nap

Ma egy nagyon rövidnek és csendesnek induló napból egy spenót-pités, goffry-sütős, nagy-beszélgetős nap lett s a változatosság kedvéért megint fél kettő van, mire eljutottam az ágyig és a blogolásig.
Holnap mesélek majd ennél sokkal bővebben, de szeretném kialudni magam.
A lényeg, hogy a mai nap is remek volt, sok-sok jó emberrel és szép emlékkel gazdagodtam. Ölelés Nektek, könnyű, de csodákkal teli Holnapot!

Frissítés:

A tegnapi nap tényleg nagyon csendesnek indult, alig volt valami tennivaló s pont ezért annyira nehezen vettük rá magunkat, hogy elkezdjük a takarítást. Lézengtünk, beszélgettünk a még nappaliban levő vendégékkel, tettük magunkat egyik székből a másikba. Majdnem dél volt, amire meggyőztük magunkat, hogy nekifogjunk, de így is a vendégek érkezése előtt jóval végeztünk mindennel. Gloria leült rajzolni ( grafika és design szakon végzett, most épp Chips csomagolást tervezett) én pedig felmentem a lakásba egy kis időt egyedül tölteni. Hiába van csend a hostelben, attól még úgy érzem munkahely ez. Jól esett csendben lenni a saját szobámban, napközben. A gyomrom korgása hozott vissza a hostelbe. Mivel még mindig üres volt az összes kanapé és a konyha is, eldöntöttem, hogy sütéssel fogom elütni az időt s az éhségemet. Kerestem pite recepteket, de a legtöbb úgy kezdődött, hogy olvassz ki egy réteslapot. Ez pedig nem segített rajtam sokat. Amelyik nem gyorsfagyasztott lapokról szólt, azokban az állt, hogy gyúrd meg a tésztát (egy olyat sem tálaltam, amihez meglenne minden hozzávalóm) s hagyd egy órát pihenni a hűtőben. Volt ez délután 4-kor. Gondolom már mindenkinek elég nyilvánvaló, hogy nem hagytam a tésztát pihenni. Hála az anyai és nagyanyai tanításoknak és a sok receptnek, amit elolvastam, arra jutottam, hogy tudok én magamtól is pite tésztát készíteni, nem fogok én még órákat állni korgó gyomorral az étel mellett.
Kicsi liszt, vaj, egy tojás, némi tejföl, még egy kicsi liszt s 15 perc múlva készen is volt a remekmű. Úgy tudom, hogy azért kell hűteni, pihentetni, hogy roppanós és poronyú legyen, de nekem így is tökéletesen megfelelt. Gyorsan elkészítettem a spenótot, amivel tölteni szerettem volna a pitémet, kinyújtottam a tésztát, jól kibéleltem sajttal, spenóttal, a tetejére reszeltem még egy adag sajtot s rátettem a rácsokat. Egy fél órával később az asztalon gőzölgött az aranybarnára sült spenótos-sajtos pitém. Naaagyon finom volt.
Ebéd után sem volt még nyüzsgés a hostelben, álmos voltam és nem volt kedvem egy helyben üldögélni. Nagyon belelendültem a sütésbe és szerettem volna valami édeset is készíteni, de itt nincs kéznél a családi receptes könyv, hogy fellapozzam, de eszembe jutott, hogy van egy adag goffry keverékem, amit az utolsó bevásárláskor vettem. Felszaladtam a lakásba, mert ott van a goffry sütő, s nagyon boldoggá tett, hogy újra sütögetnetek. 8 és fél gyönyörű sütivel jöttem vissza a hostelbe s Niclassal ( egy német srác, aki Trendheimben tanul s már 3 napja itt van nálunk) és Gloriával közösen ettük meg őket, némi vanìliafagyival és erdei gyümölccsel megspékelve. Andrew későn érkezett s nagyon fáradtnak nézett ki. Sok vizet nem zavart, de amikor kiderült, hogy Daniel (az egyik ausztrál srác, akivel voltunk bulizni) hagyott egy pár sört nekünk felcsillant a szeme. Kinyitottunk mind a hárman egy-egy sört s még egy pár vendég is csatlakozott hozzánk, javult a hangulat. Az utolsó ember este 11-kor érkezett, Andrew pedig meghívott minket egy-egy sörre a városba. Nem volt nagy kedvem menni, ez volt a harmadik éjszaka, amit zsinórban kint töltöttem, de Gloria szeretett volna menni s én sem akartam nagyon nyers lenni. Kitálalta a főnök úr, hogy menjünk biciklikkel, mert gyorsabb, de nem volt csak kettő a lerakatban (olyan rendszer, mint a ClujBike) így történt, hogy én az Andrew bicikliének csomagtartóján kötöttem ki. Vicces jelenség lehettünk s a fenekem s a combom még reggel sem volt túl hálás azért a 4-5 percért, egy csomagtartó nem a legkényelmesebb hely.
A kocsma bejáratából már integettek a barátai, de bemenetelkor elkértek a személyiket s mivel nem vagyok még 20 éves nem engedtek be. Valahol örültem neki. Egyrészt, mert elég drága volt már az elmúlt két este és szerettem volna ágyba kerülni éjfél előtt. Megtapasztaltam, hogy igaz az, hogy éjfél előtt pihentető az alvás igazán, hiába alszom 7-8 órákat éjszakánként, egyre fáradtabban és fáradtabban kelek. Másrészt, mert nem volt nagy kedvem Andrew-al és a barátáival tölteni az estét. Gloria szeretett volna maradni egy sörre a városban, de nem akart nélkülem ott maradni, végül kettesben ültünk be egy másik kocsmába, ahol csak sört szolgáltak fel, így engem is beengedtek. Egy finom, vörösáfonyás sört ittunk s beszélgettünk egy nagyon jót, komoly dolgokról.
Későn értünk a tegnap is haza, de nem bánom. Jól telt, meglepően jól.

29. nap

kék, zöld, vagy valami más...

Tegnap irogatás után még egy ideig elég csendes volt a hostel, ezért megbeszéltem Gloriával, hogy feljövök a lakásba kicsit. Pár nappal ezelőtt tálaltam egy festéket, ami, mint kiderült Patríciáé volt (én az után érkeztem ide, hogy Ő elment) s mondták Liliék, hogy nyugodtan elhasználhatom. Azt írta a dobozon, hogy bármilyen típusú hajra alkalmazható, az élénk szín elérése érdekében fél órát kell a hajon hagyni, utána kimosni s élvezni a tökéletes új frizurádat. Azt is írta, hogy türkiz színű és hogy 7-22 mosás alatt tűnik el teljesen a hajadból. Szóval mivel csend volt és úgy éreztem ideje van valamilyen változásnak, elhatároztam, hogy megfestem a hajam alját kékre, ha nem tetszik majd levágom. Mivel kesztyű nem volt a dobozban, ecset meg még annyira sem, egy régi fogkefével láttam neki ennek a csodálatos akciónak. A homlokomtól a könyökömig kék lettem a végére, de felkentem egy fél tubus hajfestéket és türelmetlenül vártam, hogy elteljen a 30 perc.
Fél órával később izgatottan lógattam be a fejemet a zuhany alá (nem mertem bemászni a zuhanyzófülkébe teljesen, nehogy a könyökömtől a sarkamig is kék legyek). Amiután kimostam a festéket és megálltam a tükör előtt nem voltam túlságosan megelégedve a dologgal. Szinte semmi változás nem látszott a hajamon. "majd ha megszárad", bíztattam magam, de akkor sem lett sokkal jobb. Szóval most a fülemtől lefele a hajam foltokban egy árnyalattal sötétebb, mint a kikopott henna-vörös teteje, de inkább nevezném mosott szürkés-zöldnek, mint tündöklő, élénk türköznek. Egy biztos: ilyen senkinek nincs :D
Tegnap este ez után a nagyon jól sikerült akció után kimentünk megint a városba, habár a társaság valtozott: két német, egy amerikai és egy ausztrál sráccal indultunk. Andrew mesélt egy helyről a fiúknak, ahol 11-ig 2-t egy áráért ajánlat van minden italra, így a két korsó csapolt söröm "csak" 9 euróba került. A hely viszont tényleg jó volt, egy norvég fiú gitározott és énekelt, hol angolul, hol norvégul. Éjfél körül mentünk át egy másik helyre, ahol majdnem kettőig buliztunk, szóval a tegnap este is jól alakult. Kicsit sokba került, de azt hiszem nem nagyon lesz több ilyen alkalom, ha lábon állva töltöm az egész napot a legkissebb porcikám sem fog akarni még 2-3-4 órát táncolni. Szóval egyszer ebbe a három hónapba belefér.
Reggel 10-re kellett beérjek, mert tegnap az egyik vendég nem tudott fizeni igazán, mert csak dán korona volt nála, ezért ideadta a megfelelő összeget dán koronában, s abban egyeztünk, hogy 10-ig vált norvég koronát s akkor visszaszereljük. Érdekes látvány fogadott a hostelbe érve: ma 8 francia lány helyett 3 különböző nemzetiségű fiatal hölgy aludt a kanapékon a check int várva. Az éjjeli vonattal érkeztek Osloból. Ahogy sorra felkeltek elmondtuk nekik, hogy kettő előtt sajnos nem segíthetünk.
Gloriával siettünk a takarítással s szerencsére Perry itt volt ma. Amikor Ő itt van valamiért Andrew is sokkal jobban odateszi magát és Perry is rengeteget segített ma a takarításban.   2 körül készen voltunk, Andrew maradt a hostelben, mi Gloriával elmentünk visszaváltani a palackokat s bevásárolni.  A nap további részében, olyan délután 6-7 körükig többnyire csend volt, hárman Gloriával és Andrewal üldögélünk a nappaliban, egy-egy meleg teát szürcsölgetve. Némi nyelvi akadályt kellett leküzdeni, mert van egy koreai vendégünk, akinek a barátja későn érkezett s nem egészen tudtuk kideríteni, hogy az éjjel kettő, amiről a lány beszélt, az az Osloba való érkezése vagy a Stavangeri. Szerencsénkre  éjfél után kevéssel megérkezett a csávó s mi is visszavonulhattunk a kényelmes ágyacskánkba. Addig pedig kihasználtam az alkalmat, hogy sok német srác egymásra talált s hallgattam a beszélgetésüket s próbáltam kibogozni, hogy vajon miről is beszélnek. q
Megtapasztaltuk ma is, hogy kicsi a világ: volt egy belga srác, aki velünk játszott két nappal ezelőtt s ma, amikor jött vissza az amerikai, aki tegnap este tartott velünk, mesélte, hogy találkozott a turán egy belga csávóval, akinek olyan vagány történetei vannak a hostelről. Nem telt sok időbe kideríteni, hogy a két belga fiú tulajdonképpen egy és ugyan az az ember.
Írtam ma a leendő főnökömnek, hogy az adókártyám még nem jött meg, de szeretnék minél hamarabb kezdeni és elküldtem neki a ruha méreteimet is, mert kell rendeljen egyenruhát nekem. Nem kaptam választ, de ha hétfő kora délelőttig nem jelentkezik, akkor felhívom majd.
A bokám szinte tökéletes, ha eltekintünk attól a folttól, ami összhangban van a hajam színével.
Minden rendben van, csodálatos emberekkel vagyok körbe véve. Ölelés, gyönyörű álmokat Nagyvilág!

27-28. Napok

Az első buli

Tegnap megint óriási hajtás volt a hostelben, szinte mindenki kijelentkezett. Még mindig csak ketten vagyunk Gloriával úgyhogy nagyon szedtük a lábunkat és hordtuk az ágyneműket, 3 körül a dologok végére értünk. Megünnepeltük a nagy sikerélményt egy igazi olasz spagettivel. Nem mintha nem ugyanazt a laskaszószt vette volna Gloria is, mint mi előtte, de megis csak egy olasz készítette el, lehet olasznak nevezni.
A délután csendesnek indult, amíg meg nem jött két ausztrál srác, akik feldobták a hangulatot. A csendes nappaliból zsibongó, élettel teli hely lett húsz perc alatt. Az egyik sarokban spanyolul egy másikban németül egy harmadikban pedig angolul folyt a beszélgetés, én az ausztrálokhoz csatlakoztam, mert az volt számomra a legérthetőbb, habár őket sem értettem meg mindig.
11 körül az utolsó ember is megérkezett, így a munkaidőm lejárt. Az egyik vendég tálalt egy hirdetést egy kvízestről s mivel már egy pár sörön túl voltak, úgy döntöttek, hogy elmennek, noha nem beszélnek norvégul. Mivel elég viccesnek ígérkezett a dolog, Gloriával megegyeztünk, hogy elfújjuk a nappaliban égő gyertyákat, megkérünk mindenkit, hogy éjfél után maradjanak csendben s kimegyünk mi is a városba. A csapat elég színes volt: két ausztrál srác, egy belga és egy amerikai, egy svájci, egy brit csaj és mi ketten Gloriával. Mire leértünk a kocsmába a kvíz lejárt s közeledett a záróra, de ajánlottak egy másik helyet: Gossip bar.
Annyira volt kívülről bizalomkeltő a hely, mint amennyire a neve mutatja, de jó emberekkel voltam. A fiúk meghívtak mindenkit az első korsó sörre s nem telt el sok idő,  amíg rájöttünk, hogy lehet beer-pongozni. Nem kellett ennél több nekik, pár perc múlva kancsókkal és poharakkal jöttek vissza s játszódtunk egy pár kört. Aztán kicsit buliztunk s jó hangulatban értünk vissza, 2 körül.
Bezuhantunk az ágyba s reggel kicsit később keltünk a szokásosnál. Látszott a hostelben is, hogy buliztunk az éjjel: tele volt a konyha és a nappali emberekkel, általában reggel korán indulnak az emberek kirándulni. Ma nem. Szerencsére nem volt túl sok tennivaló, gyorsan végeztünk s Gloria elment lefeküdni. Én ellötyögtem a napot a hostelben, most kezd egy kicsit zsúfoltabb lenni a hely, érkeznek az emberek s úgy tűnik ma estére is szerveződik a program, de az majd kiderül.
Várom még mindig az adókártyát, hogy tudjak elkezdeni dolgozni. Ma már postaládát is "csináltam", hogy amikor megjön legyen hova szegény postás betegye. Ez az eslő postaláda, amin rajta van a nevem. Alig várom, hogy megérkezzen bele az első levél.
Minden más rendben van, már tökéletesen járok, csak óvatosan. A lila-zöld folt még valószínű egy ideig ott lesz, de nem fáj.
Ölelés Nektek, mosolyogjatok!

26. Nap

Boldog és hálás vagyok!

Most csend van. Andrew és Perry van csak a hostelben, építik vissza a tegnap lebontott dolgokat. Lassan nyoma sincs a tegnapi felfordulásnak...de kezdjük az elején:
Tegnap korán keltem, csörgött a hostel telefonja 8 körül. Egy 8 tagú francia, lány csoport érkezett meg. Elmondták, hogy tudják, hogy a check in 12-kor kezdődik (nálunk 12 helyett 14-kor), de ők most érkeztek a reptérről és fáradtak és szeretnének ágyhoz jutni. Az ablakból pont rálátok a recepcióra, megnéztem őket s mondtam, hogy 10 perc múlva ott leszek. Gyorsan felöltöztem, beengedtem őket a nappaliba s elmagyaráztam, hogy az apartmant csak 2-kor fogjuk tudni átadni, de a csomagjaikat letehetik s elmehetnek egyet sétálni, ha szeretnének. Persze az utolsó dolog volt a sétálás, amit csinálni szerettek volna. Feltettek egy pár kérdést a várossal és a Prédikátor kővel kapcsolatban, aztán összekuporodtak 8-an a 3 kanapén s elaludtak. Én szép csendben elmentem állasinterjúra, pedig határozottan kíváncsi lettem volna az emberek arcára, ahogy kijönnek a hálókból és a fent leírt látvány fogadja őket.
A McDonaldshoz érve sok kis pillangóval a gyomromban léptem be az épületbe s kértem meg a kiszolgáló kisasszonyt, hogy hívja a főnököt. Egy szimpatikus, de szigorú tekintetű 40-es pasi jött ki egy hátsó irodából, akit Boas-nak hívnak. Nem is lehetne találóbb neve egy üzletvezetőnek. Kb 20 percet beszélgettük, megegyeztük abban, hogy részmunkaidőre vesz fel. Mondtam neki, hogy milyen megállapodásom van a hostellel, azt mondta részéről teljesen rendben van, mindenképpen tartsam meg, hogy legyen szállásom, Ő nem tud teljes munkaidőre felvenni semmiképp sem. Elmagyarázta, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy hivatalosan dolgozhassak. Azt is mondta, hogy amint minden papirom rendben van, kezdhetek. Elmentem hát a rendőrségre, hogy kérjek egy ideiglenes személyi számot. Hol lenne ezt logikus kérni? Hát a bevándorlási irodánál. Kiálltam ügyesen a sort, hogy felvilágosítsanak róla, hogy ők nem foglalkoznak EUs állampolgárokkal, az három épülettel arrébb van. Átsétáltam s ott szerencsére már nem volt sor. Ott viszont azt mondták, hogy csak akkor kérhetek személyi számot és adókártyát, ha már van munkaszerződésem. Visszamentem Boashoz, akiről idő közben kiderült, hogy izlandi, s a másik nő, akivel beszéltem, az a felesége, hogy írjuk szerződést. Megegyeztünk abban, hogy megírunk most egyet és majd újraírjuk és átbeszéljük a részleteket, amikor meglesznek az irataim. Siettem vissza a szerződéssel a hostelbe, mert abban egyeztünk tegnapelőtt, hogy korán kezdünk, hogy időben tudjunk a poloskaírtás végére érni. 11 óra el volt múlva, amire újra a szállóban voltam, Andrew és Perry (a másik tulaj) még sehol. Gloriával elkezdtük a takarítást, délre a fiúk is megérkeztek s nekiláttak a munkának, ami szokás szerint egy kiadós reggelivel kezdődött. Aztán szétszedtek a falakat, ágyakat, függönyöket a vegyes és a férfi hálóban. Ezekkel voltak problémák. 4 körül kezdték el behordani a gépeket, hogy mindent felfűtsenek. Nem tudom hány fok volt bent, csak azt, hogy ahányszor kijöttek, mindig folyt róluk a víz és 3-4 percnél többet sosem ültek bent. Időközben kezdett gyűlni az egyre elégedetlenebb tömeg a nappaliban. Mindenkitől kértük az elnézéseket, s hellyel kínáltuk őket az igen szűkösnek bizonyuló nappaliban. Volt, aki zsémbelődött, volt aki elment, de az emberek többsége kihasználta az alkalmat s ismerkedett, beszélgetett, barátkozott. Tanulságos és érdekes volt látni, hogy azt, hogy  egy esemény mennyire jó vagy rossz, illetve jónak vagy rossznak éljük meg az mennyire a hozzáállásunktól függ.
Este 9 volt, amire sikerült minden mozgó lényt kiírtani a szobákban. Ekkor jött a mi sorunk Gloriaval. Kihordtuk a matracokat, amíg a fiúk feltakarítottak s visszarakták a falakat. Utána segítettünk mi is összeszerelni az ágyakat, amíg a matracok kihűltek. Amikor én bementem már nem mentek a gépek, de kb 1 percbe telt, amíg rólam is el kezdett folyni a víz. Még mindig 50 fok fölött lehetett bent a szobában, s csak hogy biztos legyen, hogy tényleg kiizzadok magamból mindent, saját kis szaunám is lett, mert reggel a termo blúzom volt az egyetlen, ami tiszta és száraz volt. Mivel az épület ablakait nem lehet kinyitni, csak az ajtókat támasztottuk ki s vártuk a csodát. Nem történt meg, ezért Andrew végül úgy döntött betör egy ablakot. Ennek köszönhetően drasztikusan esett le a hőmérséklet az ezt követő tíz percben. Egymás után szaladgáltunk a matracokkal, szedtünk a kezünk-lábunk ahogy csak tudtuk. Majdnem 11 óra volt, amire a szobák többé-kevésbé használható állapotba kerültek. Az emberek viszont nem nagyon igyekeztek elfoglalni az ágyakat. Nem tudom, hogy a meleg volt az oka, vagy az, hogy ilyen jól belemelegedtek a beszélgetésbe.
Mi is jól elbeszélgettünk egy ausztrál katonával (miért jár erre ennyi leszerelt katona? ), utazásokról, kulturális különbségekről, nyelvekről, tapasztalatokról, megtanult leckékről. Fáradt voltam nagyon, de annyira kellemes volt a társasága, hogy majdnem 1-ig a hostelben maradtam és  a lakásba érve éppen csak annyi energiám maradt, hogy megírjam azt a pár sort Nektek.
Még a tegnapi naphoz tartozik az is, hogy megbeszéltem Andrewal a munkaidőt. Mondtam neki, hogy lett állásom s hogy maradnék ennek ellenére, ha lehet, a takarításból ezután is kivenném a részem, de délutánonként nem tudnék itt lenni, esetleg késő este ha kell. Azt mondta, hogy részéről teljesen rendben van, a takarítás a fontos és igazán aktív része a napnak. Abban maradtunk, hogy ezen a héten még nem dolgozom (amúgy sem tudok, amíg meg nem érkezik a kártyám), megmutatok Gloriának mindent, amit megtanultam s segítek az új lánynak is, aki elvileg ennek a hétnek a végén kell érkezzen.
Ma reggel nem nagyon bírtam rájönni, hogy miért is csörög az órám 8-kor. Egy pár perc szundízás után jöttem rá, hogy  ma kell menjek a rendőrségre regisztrálni magam s Georg is indul, el szeretnék Tőle is köszönni. Hosszabb ideig telt az elkészülés, mint máskor, de a hostelbe érve már érkező vendégek fogadtak. Elmondtam nekik ugyan azt, amit a francia lányoknak előtte. Telefonszámot cseréltük Georggal, s elmentem a rendőrségre. Ott nagyjából 10 percet tartott regisztálni s azt mondták, maximum 2 héten belül fog megérkezni a kártyám. Visszafele úton tálaltam egy lengyel boltot s nagyon megörültem neki, mert sok olyan dolgot tálaltam benne, ami otthon természetes, itt viszont nem tálaltam a bevásárlóközpontban, pl: szódabikarbóna.
Kora délután végeztünk a takarítással, most pedig a fiúk építik vissza a szobából azt, amire tegnap este nem került sor én pedig várom a vendégeket és boldog és hálás vagyok, hogy végül rendeződtek a dolgaim itt, hogy lett állásom, még ha nem is pont olyan, amilyet otthonról elképzeltem, hogy van tető a fejem felett, hogy mindig van mit ennem, hogy csodálatos emberekkel vagyok körülvéve, hogy elég sokat utaztam és láttam már Norvégiából, hogy tanultam és tapasztaltam s hogy még mindig van több, mint két hónapnyi időm itt és még sok-sok évnyi időm a nagyvilágban tanulni, csodákat látni, remek emberekkel találkozni és tapasztalni. Hálás vagyok azért is, hogy a vendégeinkkel közösen ennyire jó hangulatot tudunk itt teremteni és hogy Ők is jól érzik magukat. A héten két ember is mondta már, hogy ez a legvagányabb hostel, ahol járt, pedig mind a ketten már több hónapja úton vannak.
Széles mosoly, szeretet, ölelés!

U.i: A telefonomról valamiért nem tudom a hosszú hozzászólásokat elolvasni, válaszolni pedig végképp nem sikerült, és nem azért, mert nem szeretnék. Bocsánat!

25. Nap

A napom címszavakban:

- lett munkám
- megjártam a rendőrséget és az adóhivatalt
- a fizetésem sem lesz rossz
- ha minden igaz megszabadultunk a poloskáktól
- du. Kettő helyett 22:30kor kezdtük meg ma a check in-t
- szaunáztunk egy jót
- ha arra akarjuk sarkalni az embereket, hogy beszélgessenek, csak be kell zárni a hálószobákat
- az utolsó két órában beszélgettük egy jót egy ausztrál katonával
- álltam ma a lábamon, gyalogoltam 4-5  km-t s dolgoztom utána a hostelben s bírta, bár még nem a régi

Nagyon fáradt vagyok, holnap majd mesélek részletesebben. Szép álmokat Világ!

24. Nap

Végre egy kicsit csendben...

Reggel nagyon nem akartam lemenni a hostelbe és köszönni az embereknek. Meg szerettem volna várni, amíg Andrew megérkezik, hogy neki panaszkodjanak az jogosan felháborodott emberek, főleg, amikor láttam, hogy az egyik visszapillantó tükrét az éjszaka betörtek.
11:30-ig vártam, de nem jelentkezett s akkor már muszáj volt lemenni, hogy 12-kor neki tudjunk fogni a takarításnak. Kettő körül jött meg, amikor már minden készen volt, megígérte, hogy ma viszi Ő a recepciót, aztán, amíg en skypeoltam elvitte biciklizni Georgot és Gloriát. Nagyon meg lehet bízni az adott szavában. De nem ér annyit számomra ez az ember, hogy többet idegeskedjek, tegnap kidühöngtem magam, egy ilyen nap elég volt. Így kihasználva, hogy csend van végre, mert ma éjjel a hostel is elég üres, beszélgettem sokat az otthoniakkal, és nem csak, és először, amióta itt vagyok, megnéztem egy filmet. Jó volt egy kicsit egyedül is lenni.
Jesse és Em délelőtt mentek el. Tegnap vettem egy Browniehoz hozzávalókat (Brownie port, mert sütőpor csak óriás kiszerelésben kapható és szerintem a szódabikarbónát nem az élelmiszerboltban kell keresni errefele) , mert szerettem volna sütni nekik mielőtt elmennek. Ennek a nagy lendültnek az lett a vége, hogy egy majdnem egy órával az Ők tervezett indulásuk előtt nekifogtam, hogy legyen minden meg s tudjuk megenni nyugodtan. Persze, miért is menne valami gördülékenyen, ha biceghet velem együtt?! Kikevertem a tésztát, betettem egy tepsibe, aminek kb a felét töltötte ki s természetesen nem fért be a sütőbe. Aztán át akartam tenni egy kerek lábasba, amiben a sajttortát sütöttem, ami persze az éppen működésben levő mosogatógépben volt. Így végül egy sokkal kissebb átmérőjű edényben landolt a tészta, aminek az lett az eredménye, hogy a dobozon jelzett 25 perc helyett majdnem egy órát kellett sütni és a teljes konyha egy nagy brownie maszat volt. Persze Jesse és Em közben el kellett menjenek, úgyhogy végül négyen Gloriával, Georgal és Andrewal ettük meg. De azért finom volt.
Hálás vagyok, hogy megismerhettem Emet és Jesset. Remek emberek Ők is. És izgatottan várom a holnapot. A legideálisabb az lenne, ha felvennének 6-7 órás munkaidőre vagy rugalmas órarenddel. Másképp rengeteg utánajárást igényelne a dolog. De ez már a holnap zenéje.
Este egy nagyon jót beszélgettem Daviddal, a cseh sráccal, így lett kerek és remek ez a nap is. Holnap remélem sok jó és friss hírrel jelentkezem, hosszú nap lesz. Ölelés, boldogság!

23. Nap

Már járok

Ma már dologztam rendesen. Kicsit lassabban, mint eddig, kicsit bicegve, de már dolgoztam. A dagadék a bokám alól többé-kevésbé lehúzódott, mostmár csak egy nagy véraláfutás az egész. Az helyre jön egy hét alatt. Annyira jól voltam, hogy még vásárolni is elmentem és készítettem magamnak egy ananászos, almás, ázsiai ízesítésű csirkés ebédet. Naaagyon finom volt s még holnapra is maradt belőle.
Megérkezett ma Gloria Rómából,  Ő az új Workawayer, szóval újra 3-an vagyunk. Andrew Lily helyére nem szándékszik senkit felvenni, Ő az aki elvileg most itt dolgozik. Gyakorlatilag per pillanat én vagyok az. Reggel itt volt, de csak amíg a takarítást befejeztük, utána eltűnt, csak a kocsija maradt itt (elfoglalva azt a két helyet, ahol a vendégek parkolhatnak). Az emberek egyre többet panaszkodnak, szóval egyre több ágy van megfertőzve, és teljesen jogos a felháborodásuk. Nekem pedig lassan a hócipőm tele van azzal, hogy az emberek engem vonnak felelősségre. Nyilván ez a természetes reakció, mert én vagyok az egyetlen, akivel kapcsolatba vannak az itt dolgozók közül, de nem tudok segíteni nekik. Reggel 10-től este 10-ig voltam ma ott és a vendégek, akik megértik a helyzetet hihetetlenül aranyosak. Ma kaptam egy levelet az asztalon: "jó reggelt! Korán el kellett menjek, hogy elérjem a repülőmet, de itt a törölközőm, köszönök mindent, remélem a lábad minél hamarabb meggyógyul! Royi" ( még mielőtt valaki nagyon gyanúsnak találná, hozzá kell tenni, hogy a törölközőt a hosteltől kapta s vissza kellett adja elmenetelkor). Annyira jól esett.
A másik nagyon szép és emberi gesztus a mai napról Emi (egy ausztrál lány) és Jesse (egy texasi sráccal) részéről jött, velük voltam a legtöbbet az elmúlt napokban. Mondtam Andrewnak, hogy el kell menjek vásárolni s legyen szíves jöjjön vissza a nap folyamán, hogy ne kelljen üresen hagyni a hostelt, de persze nem jött vissza s kb fél órával a boltok zárási ideje előtt Ők ketten felajánlották, hogy átveszik a recepciót. Gloria aludt, mert egész éjjel úton volt, Georg (a német fiú) kint volt a városban zenélni. Szóval hagytam csapot-papot s elmentem. Persze nem érkezett idő közben senki, de nagyon jól esett a törődésük.
Elég sok kötelességtudat és felelősségérzet szorult belém azt hiszem, s úgy is voltam nevelve, de ma eldöntöttem, hogy ha Andrewt anyira nem érdekli ez az egész, hogy idedugja az orrát, akkor én sem fogom összetörni magam. Holnap szeretnék beszélni vele a munkaidőkről, mert ez így nagyon nem fasza. Eddig legalább 3-an váltottuk egymást, de Georg nem fog recepciózni, Gloria meg még egyáltalán nem ismeri a helyet. Én pedig remélem keddtől dolgozni fogok. Szóval nem lesz akit itt tartson.
Nem is tudom minek örülnék jobban. Ha egy teljes munkaidőm lenne, esetleg még egy kicsit több a McDonalds-ban vagy ha dolgoznék 6 órában ott s valamennyit a hostelben. Szeretem ezt a helyet, s elég magányos lenne egy szoba/lakás, mert nem nagyon ismerek itt senkit, arról nem is beszélve, hogy nem tudom mennyi időbe telne találni egy lakást, de ugyanakkor elegem van Andrew hozzáállásából.
De ez holnap- holnapután kialakul. Bocsánat, ez a bejegyzés elég negatívra sikeredett. Azért tudom, hogy az élet szép és meg fogom találni a mostani tudásom szerinti legjobb megoldást.
Szeretlek Titeket! Puszik

22. Nap

Még mindig csend van...

Ma sem siettem el a felkelést, már majdnem kettő volt, amikor lementem a hostelbe. De nem itt kezdődött a nap. 9 után kicsivel ébresztett fel a telefonom. A McDonalds managere hívott, hogy menjek be egy interjúra. Félálomban kinyomtam a telefont, de aztán eljutott az agyamig, hogy ez norvég telefonszám volt s lehet, hogy fontos lenne. Kiugráltam a nappaliba, remélve, hogy a "settenkedésemmel" nem költöm fel Micat s visszahívtam a telefonszámot. Megegyeztem vele, hogy hétfőn bemegyek egy interjúra, ma nem tudok, mert nem járok még igazán. Utána néztem annak is, hogy mi szükséges egy norvég D-számhoz, azaz egy ideiglenes norvég személyiszámhoz, ami szükség az adózáshoz és a bankszámla nyitáshoz. ( Kell nyissak egy norvég bankszámlát is, nem elég kettő, két különböző országban. Yeey) Nem nagy dolog, van egy formanyomtatvány, amit ki kell tölteni, egy fénykép és az állásajánlat kell hozzá. Szóval ez lesz majd a hétfő délelőtti program.
Ma a teljes napot a hostelben töltöttem, többnyire kollégák nélkül. Mica holnap már nem alszik itt, Lilynek pedig ma volt az utolsó munkanapja. De mivel a takarításban nem segítettem az enyém volt a recepció. A matracok és ágyak kicserélése nem segített túl sokat a poloska-problémán, hétfőn bezárjuk a hostelt és jönnek valami rovarirtó berendezéssel elpuszítani őket. Ma ketten jöttek panaszkodni, bezsákoltuk az ágyneműket és a paplanokat, párnákat, de valószínű, hogy a falakban vannak, nem az ágyakban. Akárhogy is, hétfőn remélhetőleg megszabadulunk tőlük.
A nap nagyrészét egy ausztrál lánnyal és egy texasi sráccal töltöttem, Ők voltak azok, akik le akartak vinni városba egy kidobott Wc csészén. Nagyon aranyosak voltak.
A bokám már lényegesen jobban van, mostmár látszik, hogy van bokám s alatta van egy dagadék, de már egész tűrhetően mozgatható s tudok már két lábon állni. Megelőzve azért a túlzott megerőltetést ma még mankókkal ugráltam körbe, de holnaptól már ki kell vegyem a részem a takarításból is, mert érkezik két új lány, de nem nagyon tudnak semmit a hostelről és a "régi" kollégák már nem dolgoznak. Szóval a tulajjal négyen kell majd kitakarítsunk mindent. Azért igyekszem majd kímélni amennyire csak lehet.
Abban egyeztünk Micaval és Lilyvel, hogy holnap készítünk egy ebédet közösen, s megünnepeljük, hogy mostantól szabadok. Kíváncsi vagyok, hogy milyenek lesznek az új lányok, a német srác, aki tegnap érkezett rendes nagyon, de keveset van itt. Utcazenélésből él, könyvet ír, s egy régi kocsiban lakik, azzal utazik körben Európában. Andrew-al abban egyeztek ki, hogy segít a takarításban egy-két órát naponta s cserébe használhatja a konyhát, fürdőt, áramot. Arra is kíváncsi vagyok, hogy Ő meddig fog ülni.
Izgatottan várom a holnapot és a hétfőt is :D Csodálatos álmokat Nagyvilág!

21. Nap

Pihenés

Mivel délben írtam az előző bejegyzést sok újat nem tudok mondani. Kettőig ültem az ágyban, pihentettem a lábamat. Utána leugráltam a hostelig, ahol fogadtam a vendégeket, magyaráztam, hogy mi hol van, de inkább csak elmagyaráztam mint megmutattam. Csak annyit ugráltam, amennyit muszáj volt.
A bokám mostmár pirosas-lila, nem nagyon kivehető formájú dagadék a lábfejemen, de előre hátra egy kicsit már tudom mozgatni. Megkértem Lilyit, hogy vegyen nekem egy diclofenak alapú krémet rá, de egy ibuprofen tablettával jött vissza, mondván, a patikus azt mondta, ez az egyetlen dolog, amit ficamra, gyulladásra adhat, minden máshoz vény szükséges. Ugyan EU biztosítási kártyám van, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy elfogadnák a sürgősségen s ha mégis, Lily azt mondta Ő 8 órát állt sorban. Szóval nem nagyon mennék el, ha egy mód van ezt elkerülni. Remélem idővel gyógyulni fog.
Kaptam ma két mankót, amivel még nyomorultabbul nézek ki s annak is érzem magam, de mondták ma a vendégek, hogy nagyon aranyos és vicces az, ahogy fél lábon ugrálok s nagyon értékelik a segítségem. A jobb lábam hála Istennek még nem érzi úgy, hogy túl sokat cipelt engem, erősödik szépen lassan.
Holnapra is kb ugyanez a terv, üldögélek reggel/délelőtt az ágyban, délután a hostelben, jegelem és kezelem amennyit csak tudom.
Puszi Nektek, mosolyogjatok!
 

19-20. Napok

Poloskák, Prédikátor kő és sok minden más

Miután megírtam a 17-18. Napokat, éjjel, Ethannel és Stevevel, az amerikai katonával, lementünk a partra úszni. Éjfél előtt nemsokkal indultunk a hostelből, 1:30-kor már a forró teánkat szürcsölgettük a nappaliban. Remek élmény volt újra úszni az Északi-tengerben, főleg így, végre egy kicsit sötétben. Érezhetően hosszabbodnak az éjszakák, de még mindig csak 5 órát tartanak.
Szóval üldögéltünk a nappaliban kicsit átfagyva, a meleg teánkat szürcsölgetve, amikor kijött egy srác a vegyes hálóból (ez a legnagyobb szobánk), vakarózva. Megkérdeztük, hogy minden rendben van-e, mondta, hogy lehet csak allergiás valamire, elment a fürdőig a visszafeküdt. Pár perccel később kijött megint kijött egy képpel a telefonján: poloska van az ágyában. Gyorsan bezsákolta minden cuccát, lezuhanyozott s kint aludt a kanapén. Mivel többen voltunk a nappaliban, biztos volt, hogy reggelre mindenki tudni fog róla. Én pedig rettenetesen éreztem magam. Az ide érkező emberek többsége legalább 1 hétig, de nem kevesen a következő két hónapban úton lesznek s ha megtelnek poloskával akkor az rá fogja nyomni a bélyeget az egész kirándulásukra. Arról nem is beszélve, hogy hány hostel fog megtelni velük. Kétségbeesve mentem fel a lakásunkba s Micat még ébren tálaltam. Elmeséltem neki, hogy mi a helyzet s kiderült, hogy tudunk róla, pár hónappal ezelőtt már volt velük baj. Akkor vettek valami vegyszereket s úgy tűnt megoldódott a helyzet, de ahogy a fenti példa illusztrálja, mégsem.
Reggel nem tudtam az emberek szemébe nézni. Nem én vagyok a hibás vagy a felelős érte, mégis annyira bántott a dolog. Szerencsére Andrew egész korán érkezett s elmondtuk neki, hogy mi a helyzet. Rendelt új ágyakat és matracokat, a paplanokat és párnákat bezsákoltuk, az ágyneműket is és elküldtük fertőtleníteni. Megnyugtató volt, hogy komolyan vette a dolgot, nem számítottam rá igazán, hogy valamit is csinálni fog, mert októberben zárja be a hostelt s mivel van egy másik hostele is, nem veszi túlságosan komolyan már az itt történő dolgokat. Szóval túlreagáltam a dolgot magamban, jó szokásomhoz híven.
Amikor az új ágyakat összeszereltük, elindultunk Ethannel a Prédikátor kőhöz. Az volt a terv, hogy a kikötőből stoppolunk a túra kiindulópontjáig, mert Ő meg sosem próbálta az utazás ezen remek módját. Aztán mikor leszálltunk a kompról nagyon integetett a buszsöfőr, hogy menjünk, mert el kell induljon s mi meg hagytuk magunkat meggyőzni, hogy jobb lesz így. S lehet jobb is volt, mert elég késő volt már, 7 óra körül, s mint kiderült a főútról még egy 8-10 km hosszú szerpentines út vezet a parkolóhoz, amit másképp valószínű gyalog kellett volna megtenni. A busz aránylag hamar félért, mi pedig boldogan konstatáltuk, hogy a túra mindössze 3800 m hosszú és csak 600 m a szintkülönbség.
Gyönyörű helyeken vezetett az út: fenyvesen, ahol sokszor keresztezték patakok az ösvényt, tavak körül, amik visszatükrözték a Nap utolsó sugarait. Végül magunk mögött hagytuk az erdőt s a zöldeskék gránittal kirakott ösvényen haladtunk tovább. Egyre feljebb érve egyre inkább kitárult a horizont. Hátunk mögött az óceán, benne sok pici szigettel, mellettünk hegyek emelkedtek a völgyön túl, amiket fenyves borított, amit tavak és vízesések tettek még mesésebbe. Előttünk lassan előbujt a Lysafjord. A kőre érve némi csalódottságot éreztem, egyrészt, mert még mindig sok volt rajta az ember (vagy akkor legalábbis soknak tűnt, voltunk vagy 20-an) s az addig vezető út szerintem sokkal varázslatosabb volt, mint maga a kő. Tény, hogy egyedi látvány egy tükörsima szikla, ami benyúlik a fjord fölé, de szerintem túl van értékelve. Azért kicsit körbejártunk s készítettünk egy pár képet, utána tovább másztunk felfele, sátorhelyez keresve. Ethan előre ment, amíg én fényképeztem s pár perccel később jött vissza, mondván megtalálta az ideális helyet. Tényleg az volt. Ugyan magát a Prédikátor-követ nem láttuk, de a fjordot, a tengert és a minket körülölelő hegyeket igen. Ekkor már este 10 óra körül járt az idő, vacsoráztunk s vártuk a naplementét. Sajnos a felhők eltakarták a látvány egy részét, de fenyves és tavak fölött gomolygó felhők látványa a narancssárgára festett éggel sem volt utolsó.
Mivel 5 előtt egy kicsivel kellett keljen a Nap igyekeztünk lefeküdni, de azért megvártuk, amíg besötétedik. Beszélgettünk egy jót meditálásokról, ezzel kapcsolatos érdekes tapasztalatokról, hitről, elképzelésekről. Annyira érdekes, hogy szinte minden ember, akivel itt találkozom s hosszabb időt töltünk együtt, valamilyen formában kapcsolatban van ilyesmikkel. Először David, utána Mica, aki a megérzéseire hallgat, most Ethan...sokat kell tanuljak azt hiszem ez alatt a három hónap alatt. S remélem fogok is.
A sátorba bebújva felvettem a nyuszimat (a nyuszi egy jó meleg, puha, polár kezes-lábas) s szétnyitottam a hálózsákot, mert az Ethané nagyon vékony volt s matraca sem volt. Mint reggel kiderült egyikünk sem tudott aludni igazán, mert hideg volt nagyon, de mind a ketten ültünk szépen csendben, a gondolatainkba merülve, hogy nehogy felkeltsük a másikat. 4:30-kor szólt az óra, s kicsit ugyan rosszul esett kimászni a sátorból, mert kint még hidegebb volt s vizes volt minden, azért megérte. Már ébredéskor lilás-narancs volt az ég alja, de csak egy fél órával később bukott ki a Nap a fjordot körülvevő hegyek közül.  Leírhatatlanul szép látvány volt. Képeket készítettünk s kiélvezzük a csodát. Amikor a Nap már jól a hegyek fölé emelkedett s már a levegő is kezdett melegedni visszabújtunk a sátorba s végre sikerült aludni is. Méghozzá nagyon jól, mert az első csergését az ébresztőórának egyikünk sem hallotta meg. 9 után keltünk fel újra s nagy sietve reggeliztünk egyet, mert azt ígértem a lányoknak, hogy 12-ig visszaérek és segítek takarítani. Még egy pillantást vetettünk a Prédikátor-kőre, ami mostmár inkább hasonlított egy nagyvárosi főtérhez, mint egy természeti csodához. Emberek százai zsúfolódtak ott s álltak sorban, hogy a kő sárkáról elkészíthessek a képeiket, amiért feljöttek ide.
Szerencsére megszáradt a sátor is mire visszaértünk hozzá, összecsomagoltunk s indultunk is lefele. 4 km volt összesen a parkolóig, de onnan várt még egy busz- és kompút. Szedtünk a lábunkat, ahogy csak tudtuk, de minden tele volt emberékkel, elég lassan lehetett haladni. A sietség azonban megkövetelte a maga árat, ráléptem egy mozgó kőre, ami kifordult a lábam alatt a bokámmal együtt. Leültem s lehúztam a bakancsot, de gyorsan vissza is húztam, mert féltem, hogy másképp nem fog beleférni újra, kezdett dagadni s egyre jobban fájt. Megkezeltem picit, Ethan elvette a nálam levő csomagok nagyját, s indultunk tovább. Attól tartottam, hogy ha tovább ülök nem fogok tudni ráállni. Pár lépes után megszédültem, megfogtam egy bokrot s szép lassan elfeketedett a világ. Hallottam a körülöttem történő dolgokat, de nem láttam semmit. Ethan leültetett s a következő kép, amire emlékszem az, hogy egy német csaj emeli a fejemet hogy tegye be alá a hátizsákot, Ethan a lábamat s hideg, vizes kendő van a fejemen. Ittam egy adag vizet, megetettek egy banánnal s szép lassan felálltam újra. Soha nem volt még ilyen élményem. A testem úgy gondolta, hogy ha magamtól nem ülök a fenekemen, akkor leültet ő. Tovább a lefele úton nem volt baj, de még jó két km-t kellett megtegyünk a buszig. Mostmár mindenkit előre engedtem, én haladtam talán a leglassabban az összes turista közül, de már csak az érdekelt, hogy valahogy lejussak. Ethan  nagyon sokat segített, már csak azzal is, hogy ott volt. Sokat számít a tudat, hogy nem vagyunk egyedül.
Visszaérve a hostelbe levettem róla a bakancsot s azonnal felfújódott, de lejegeltük s látványosan segített rajta. Annyira aranyosak voltak az emberek itt. Paulina, a lengyel lány, aki már lassan egy hete itt van, körbevezette az érkező vendégeket, Ethan égőt cserélt az egyik szobában, egy ausztrál s egy amerikai vendég, akikkel elbeszélgettem érkezés után felajánlottak, hogy levisznek a városba egy kidobott Wc csészén, ami a kuka mellett volt (csak hogy ne nyúljanak le széket a hosteltől), csak menjek velük. Persze nem mentem, de aranyosak voltak. Utána egy másik vendég állított meg, amikor látta, hogy fél lábon ugrálok körben a hostelben. Kiderült, hogy Ő sportszerűen kosarazik s elég sűrű a hasonló félrelépés a csapatban, megnyomkodta, bekente valamivel s leszorította gumifáslival. Nem akartam lenyúlni a fáslit, mert ha már cipeli, akkor annak valószínű, hogy oka van, de végül csak nálam maradt, mondta, hogy neki van még egy s nekem most nagyobb szükségem van rá.
Este sokáig ültem fent, vártam az utolsó bejelentkező embert, közben írogattam, de ahogy megjött én visszaugráltam a lakásunkig s elaludtam írás közben. Így esett, hogy a tegnap este sem jelentkeztem.
Ahogy viszont az indián mondja, sose lehet tudni, hogy mi szerencse és mi szerencsétlenség, most erősödik a jobb lábam és a két kezem, üldögélek az ágyban s várom, hogy gyógyuljon a lábam. Lehet, hogy ez jel arra, hogy maradnom kell. S ha nem arra jel, akkor majd hátha kiderül, hogy miért kellett így történnie. Az biztos, hogy a következő két hétben nem nagyon fogok menni sehova, a bokám nem bírná el a 20+ kgs hátizsákomat.
De még olyan nem volt, hogy ne legyen sehogy, szóval majd ez is kialakul. Ölellek titeket! Remélem Ti is kaptok annyi szeretetet, mint amennyit én kapok itt az emberektől és tőletek. Hálás vagyok!

17-18. Napok

Snakker du norsk? (Beszélsz norvégul?)

Az elmúlt két nap korán keltem s végeztem egy pár jóga- és légzőgyakorlatot s olyan jól indultak tőle a reggelek.
Tegnap sok volt a munka, de négyen aránylag hamar végeztünk vele. Utána sok dolog nem történt a délután, vendégeket vártunk és fogadtunk. Nem is volt addig baj, amíg meg nem jött 3 50-es görög pasas egy voucherrel, mondván, ők már kifizették a szállást. Mi viszont nem fogadunk el semmi felé online fizetést, mindenki érkezéskor fizet. Vasárnap volt s nem tudtuk utolérni az utazási irodát, így én magyaráztam nekik angolul, ők magyaráztak nekem görögül, mindenki a magáét. Végül megegyeztünk abban, hogy kifizetnek egy éjszakát s hétfőn megoldom a helyzetet az utazási irodával. Így is történt. Felhívtam ma őket s tisztáztuk a helyzetet. Hála Istennek megoldódott. Szintén tegnap érkezett egy kanadai srác. Vele, a lengyel lánnyal, egy amerikai katonával és egy lett sráccal együtt kimentünk a partra. Megáztattuk a lábunkat a vízben, de túl hideg volt az úszáshoz. Visszafele láttunk egy gyárkeményt, s kicsit körbejártuk s eljátszottunk a gondolattal, hogy felmászunk, de talán jobb is így, az összes feljáró be volt zárva. De azért jól elhülyéskedtünk. Este 2 körülig beszélgettünk a "nappaliban" s reggel 8-ra be kellett jöjjek beszélni Andrew-al a görögökről. Így alakult, hogy nem írtam a tegnap. Ma, miután sikerült megoldani a voucher problémát elindultam munkát keresni. Azt hittem ennél könnyebb lesz. Mindenhol az volt az első kérdés, hogy beszélek-e norvégul. S mivel sajnos csak értek, de távol állok attól, hogy beszéljek mindenhol azt mondták, hogy sajnálják, de nem tudnak semmit biztosítani. Így a burger king/McDonalds kombó maradt hátra. Utóbbinál egy nagyon aranyos izlandi nő fogadott, aki nagyon boldognak tűnt, amikor látta az önéletrajzomban a reykjavíki hostelt. Megígérte, hogy eljuttatja a managerhez. Lássuk hogy alakul.
Lily legkésőbb vasárnapig ül, Mica úgyszintén. Még új ember nem jött, de ha nem érkezik egy-két napon belül, akkor szerintem én sem maradok túl hosszú ideig, ha nem tálalok állást. Vagy megyek vissza északra, vagy Bergenbe Micaval vagy vissza Osloba. Lórival, a régeni sráccal, akivel ott találkoztam, azóta is tartom a kapcsolatot, s Ő most tálalt egy két szobás lakást egész olcsón, mondta, hogy ha akarok visszamehetek s osztjuk a költségeket. Szóval lehetőségek vannak, lássuk hogy alakulnak a dolgok. Minden rendben van s csak egyre jobb lesz.
Holnap reggel visszamegyek a Burger Kingbe, mert ma nem volt ott a manager. Utána munka este pedig a kanadai sráccal (Ethan) együtt megyünk fel a Prédikátor-kőre s kint alszunk a sátorban, hogy lássunk Napfelkeltét és Naplementét a kövön. Várom már. Így hát holnap este is el fog maradni a blog, de remélem tudlak majd kárpótolni Titeket a képekkel facebookon.
Ölelés! Szép és valóra való álmokat!

16. Nap

Sajttorta

A Hostelben továbbra sem sietjük el a dolgokat. Tegnap éjjel 2-ig vártuk az utolsó vendéget, ezért reggel 10 körül értem be, ma én elsőnek. Mica kevéssel utánam, Lily 11-kor. Bőséges reggelit készítettem magamnak: sonkás-sajtos tükörtojás, frissen sült zsemlével. Na jó, a zsemle csak azért volt frissen sült, mert valaki itt hagyott 4 darab félkész, mirelit zsömlét, amit reggel elkészítettem. Mai tanulság volt, hogy hiába eszem ilyen kiadós reggelit, a zabkása verhetetlen. Dél körül már éhes voltam, míg az elmúlt napokban, amikor zabkása volt a reggeli banánnal,  2 körül kezdtem csak érezni az ebéddel való foglalkozás szükségességét.
Nagyon nyugodt napnak ígérkezett a mai. Kicsit korábban fogtam neki a munkának, mint a többiek mert túl voltam a reggelin s nem nagyon volt mit csinálni, de egy cseppet sem bántam. Zenét hallgattam, eltáncoltam az időt takarítás közben. Jól éreztem magam.  1 körül készen is voltunk mindennel.
Ekkor elmentünk Micaval és beváltottuk az összegyűlt palackokat és sörös dobozokat (bár ennyit újrahasznosítunk, yeey ) s a pénzből, amit kaptunk érte, vettünk Mascarponét a sütihez. Az volt a terv, hogy ebédelünk, sütünk, utána elbiciklizek a sziklában álló kardokhoz ( Svjerd i fjell) s este mind közösen vacsorázunk, Mica főzött.
Aztán nem egészen így alakult. Megfőztem némi mexikói zöldségkeveréket, pirítottam mellé 2 nagy gombát s úgy örültem neki, mint kicsi kutya a farkának. Jól esett végre friss zöldséget, normális ételt enni. Előkészítettem a sajttortát s mire betettem a sütőbe megjött Andrew, a tulaj. Lily ma mondta meg nekünk és neki is, hogy felmond. Andrew állítólag nem volt túlságosan meglepve, de én nem éreztem úgy, hogy ez a dolog rám tartozna, ezért inkább visszajöttem a lakásba kicsit. Fél órával később voltam újra a hostelben, de addigra Andrew elment a városba az egyetlen használható állapotban levő biciklivel, szóval esett a délutáni program. Ennek ellenére nagyon jól telt a délután. Főztünk ketten Micaval, beszélgettünk egy nagyon jót. Megkérdeztem, hogy szerinte érdemes lenne-e nekem jelentkeznem a Lily állására s elmesélte, hogy Lily tulajdonképpen miért is hagyja itt ezt a helyet. Andrew nagyon jó fej embernek tűnik, de mint kiderült nem adott rendszeresen fizetést s állandóan volt valami baj. Mindemellett nem volt szabadnapja, mert Ő az egyetlen alkalmazott s így gyakorlatilag állandóan munkában van, reggeltől éjjelig, amíg az utolsó vendég is megérkezik. Szóval meg tudom érteni.
Hétfőn megpróbálok valamit rendezni munkafronton is, nem hiszem, hogy ezek után okos ötlet lenne elfogadni, ha Andrew felajánlja, vagy jelentkezni a Lily posztjára. Nagyon szeretem a szállót, a vendégek is hihetetlenül aranyosak, de nem szívesen tölteném el következő két hónapot e közé a négy fal közé zárva. De majd ez is kialakul.
Együtt vacsoráztunk mind, utána a maradék sajttortát szétosztottuk a vendégek között, akik nagyon hálásak voltak érte. Korán terveztem lefeküdni, de nem jött össze. Fél kettő van, de nem bánom, este is beszélgettünk egy tartalmasat Micaval és egy lengyel lánnyal, aki még 5 napig itt lesz.
Holnap szeretnék egy korábban felkelni és kimenni a  parkba, hogy zöldben is legyek kicsit, errefelé eléggé betondzsungeles a táj. Majd holnap elmondom, hogy sikerült-e.
Legyen sok apró csodában részetek holnap! Ölelés!

15. Nap

Az ötös programot kérlek!

Későn keltünk s nem siettünk el semmit. Én 11-kor fogtam neki a takarításnak, mert az egyik apartmanból már kijelentkeztek, a többiek csak dél körül láttak neki, amikor én tartottam egy skype szünetet.
A takarítással 3 körül végeztünk, amikor elmentem a legközelebbi bevásárlóközpontba, beszélni a HR managerrel, hátha szükségük van emberre. Beszelgettem egy rövidet az egyik nagyon segítőkész alkalmazottal s elmondta, ami hamarabb is eszembe juthatott volna: péntek délután van, mindenkinek az a legnagyobb problémája, hogy hova kiránduljon a hétvégén, nincs kivel beszélni.
Ezért eldöntöttem, hogy kiélvezem a hétvégét, olvasok, hátha sikerül kirándulni is egyet, s majd hétfőn tálalok valamit. Így hát a hostelben voltam egész nap. Tálaltam az e-book olvasón egy érdekes könyvet: Bevezetés a jógába címmel. Nincsenek véletlenek :) nem tudom mikor tettem rá, azt sem, hogy egyáltalán én tettem-e rá (meglehetősen sok gazdája volt már ennek a kütyünek), de ma nagyon megörültem neki. De mint kiderült, ez a hely nem a legalkalmasabb a csendes olvasásra. Mindenhol aranyos emberek, hol angolul, hol németül, hol franciául, hol spanyolul beszélők s nekem elég nehezemre esett a könyvemre koncentrálni. Nem is kínlódtam vele túl sokáig, inkább élveztem a remek emberek társaságát. Felvágtunk egy norvég görögdinnyét, körbeültük,  beszélgettünk, nevettünk, fényképeket nézegettünk s meglehetősen gyorsan eltelt a délután. Volt három amerikai és egy pakisztáni srác, egy lengyel, egy ausztrál, egy  brazil és két német csaj, egy lengyel és egy francia pár és mi, a "dolgozók": Viktor (francia), Mica (argentín), Lilly (ausztrál) és jómagam.
Mostanra csendesedett kicsit a hely, már csak mi vagyunk itt négyen, várjuk az utolsó érkezőket és a mosógépet.
Utóbbit azért, mert elfelejtettünk szólni a brazil csajnak, hogy az ötös programot használja, mert az "csak" másfél órát a tart, a többi lényegesen többet. Ő mit sem sejtve boldogan elindította a mosást, nagyjából 3 órája, ami még mindig megy s két szerencsétlen kínai srác nagyjából 5 percenként jön át az egyik apartmanból, hogy betehessék a saját szennyesüket. Tanulva az esetből ragasztottunk a falra egy papírt: program 5! ♡.
Mára nagyjából ennyi, holnap, ha tálalok sűrített tejet vagy tejszínt (illetve ha rájövök a boltban, hogy a sok tehenet ábrázoló doboz közül melyik a megfelelő) akkor elkészítem norvégiai kalandom első sütiét: *dobpergés* egy sajttortát.
Mosoly, ölelés mindenkinek!

14. Nap

Pop up Hostel

Tegnap az eslő benyomásom nem volt túl jó a helyről, de szerettem volna adni neki egy esélyt. Jó döntés volt.
Reggel nagyon csúnyán elaludtam, vagy legalábbis azt hittem. Majdnem 10 óra volt, amire felöltöztem és átértem a hostelbe, ami egész konkrétan a lakásunk mellett levő épület.
Egy régi gyárépület van átalakítva, összesen 2 kétszemélyes szoba, egy 8 ágyas, egy 6 ágyas és egy 5 ágyas szoba és négy apartman van. Nem egy túl nagy hely egy elég elhagyatott környéken. De a központ csak 10 perc sétára van innen.
Tegnap estefele érkeztem meg, elég fáradtan. A tulaj nem volt sehol, az egyetlen alkalmazott fogadott, kicsit körbevezetett, "átadták" a szobámat, amin egy Argentin lánnyal osztozunk. Nem egy nagy hely, de kicsinek sem nevezném. A tulaj este 11 körül ért ide, váltottunk egy pár szót, de én már nagyon fáradt voltam s igyekeztem olyan gyorsan lefeküdni, ahogy csak lehetett.
Amikor 10-kor beértem kiderült, hogy senki nem sieti el errefelé a dolgokat, a szobatársnőm volt egyedül bent a "dolgozók" közül (a többiek mind workawayesek vagyunk), a többiek pedig mind utánam érkeztek. Ettünk s utána megmutatták, hogy hogyan is néz ki a napi program. Kiírtuk a nagykönyvbe, hogy kik, hányan, mikor, s melyik szobába érkeznek ma, utána írtunk egy listát a tennivalókkal. Én a porszívózással kezdtem, az összes üres szobát, a hálókat és a közös tereket kellett takarítani. Utána Micaval közösen, a szobatársnőmmel, rendbe tettünk egy apartmant, hogy azt is tanuljam meg. Kb délben fogtunk neki és 2, 2:30 körül már készen is volt minden. Beszélgettem kicsit a tulajjal. Megegyeztünk abban, hogy részéről teljesen rendben van az, hogy én dolgozzak e mellett még valamit, ha ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok itt, amikor takarítani kell vagy ha este várni kell a vendégekre. Ez nagyon jó hír volt számomra, mert így 2-3 óra munkával van tető a fejem felett és a pénz, amit elvileg kajára kapunk az bőven elég, sőt, főleg mert itt is van free food shelf :D.
"Munka" után meglátogattam a központot. Gyönyörű kis város ez a Stavanger. Azt mondják itt van a legtöbb faház, a többségük egyszerű fehér vagy halványsárga, de van egy kicsi sétálóutca, ahol a házak színesre vannak festve, mindegyik egy-egy hangulatos kávézó, vendéglő, kocsma. Bementem egy párba, de azt mondták, hogy esetleg augusztustól van esélyem, mert az egyetemistáknak akkor kezdődik a tanítás és nem dolgoznak tovább. Szóval lehet augusztus lesz belőle, de jó lenne ha akadna valami annál hamarabb.
Séta után üldögéltem egy keveset egy templom körüli parkban, gondolkoztam egy kicsit és úgy döntöttem maradok, legalábbis egy ideig. Holnap takarítás után szeretnék még menni egy kört munkát keresve, hátha nagyobb szerencsével járok, mint ma.
Az este gyorsan és jól telt. Beszélgettünk a workawayesekkel meg a vendégékkel is. Sok-sok jó ember van errefele is. Boldog vagyok!
Küldök Nektek egy széles, virtuális mosolyt! Ragyogjatok :)

13. Nap

Hosszú út

Rövid leszek, mert nagyon fáradt vagyok. Tegnap, blogírás után 7 és fél órát buszoztam. Igyekeztem annyit aludni, amennyit csak lehetett. Reggel 6-ra értem Strynbe ( ejtsd Sztrün) innentől stoppoltam egészen Stavangerig. A legrövidebb úton lett volna 600 és kevés km a GPS-em szerint, de miért is mennék a rövid úton, ha lehet kerülni is?
Nem tudom egészen pontosan így milyen hosszú volt az út, de elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne akarjam kiszámolni.
Meg kell hagyni, valakinek most is dolga volt rá, hogy minden a lehető legkönnyebben menjen. A legtöbb, amit várnom kellett 20 perc volt vagy 52 autó, de ez a kettő nem egyszerre történt. Csodálatos emberekkel találkoztam, volt egy litván anya-lánya, egy lett testvérpár, és sok-sok helyi.  Összesen 11 autóval utaztam, közülük kettő teherautó. A legaranyosabb történet máról: kiugrottam a második teherautóból egy felhajtón, mert onnan más irányba vitt az utunk s nagyon siettem, hogy ne tartsuk fel a forgalmat. Átmentem valami hidakon, kereszteződéseken s éppen megálltam volna egy parkolóban, amikor egy fekete sportkocsi lehúz s kihajol az ablakon s visszaadja a kulcsomat. Kiderült, hogy leesett a táskámról, amikor kiszálltam az autóból. S mint a sofőrtől megtudtam, a TIR sofőr megállt, átment az úton és kétségbeesve integetett az autóknak, hogy álljanak meg s amikor lehúzott elmagyarázta neki, hogy hova jöjjön utánam. Aranyosak voltak.
Végül a legközelebbi pont, ameddig hoztak, az majdnem 4 km-re volt a hosteltől. Ezt már sétálva tettem meg. Az itteni helyzetről és fogadtatásról majd holnap írok, a lényeg, hogy minden rendben van, ágyban alszom és van tető a fejem felett.
Ölellek mindannyiotokat!

12. Nap

Láttunk rénszarvast!

Tegnap este, miután megírtam a blogbejegyzést, vacsoráztunk és újra beszélgettünk egy nagyon jót Daviddal.  Rengeteget tanultam Tőle. Mesélt a két hónapos indiai yoga tanfolyamról, az önkényeskedéséről Srí Lankán és megvitattunk dolgokat élet-leckékről, nagy tanulságokról, amiket kaptunk eddig ebben az életben, hitről, filozófiákról és megvitattunk az én döntésemet is. Hiányzott már nagyon, hogy valakivel őszintén ilyen dolgokról beszéljek, rég volt már, vagy legalábbis nekem régnek tűnik, amikor eljöttem otthonról.
Az éjszaka elég nyugtalanul telt, már akkor fájt a gondolat, hogy reggel elbúcsúzunk. Aztán nyertem még egy kis időt, mert az eső miatt a fiúk úgy döntöttek, hogy eljönnek Trondheimig, mert itt van egy cseh lány, akinél már aludtak egy éjszakát és aludhatnak még egyet, így nekik is lesz tető a fejük felett. Ezért hát Norvégia legboldogabb utazójaként ültem vissza a KIA-ba.
Reggel főztünk magunknak ebédet, ami később nagyon jó ötletnek bizonyult, mert egész nap szakadt az eső, utána pedig elindultunk. Kb 500 km várt ránk. Mivel nem siettünk a srácok azzal bíztak meg, találjak valamit Mo I Rana és Trondheim között, amit érdemes megnézni és még nem láttuk. Két lehetséges opció volt, mert múzeumba menni egyikünk sem akart: vagy egy 20 perces séta egy kilátóra, amihez kellett volna tenni egy 50 kmes kitérőt vagy egy 5000-6000 evés rajz egy rénszarvasról. Utóbbi mellett döntöttünk, így esett, hogy láttunk rénszarvast. Mikor megérkeztünk kiderült, hogy van még egy medve, egy madár és egy síző ember is, csak azok sokkal kevésbé maradtak meg. De érdekes volt és elég hihetetlen, hogy ezeket tényleg annyira rég véstek bele a sziklába. (Képek lesznek hamarosan facebookon.) Innentől már egyenes út vezetett Trondheimig, ahol, az én részemről könnyes, búcsút vettünk egymástól. Bízom benne, hogy visszakapják az élettől azt a sok csodálatos dolgot, amit nekem adtak az elmúlt 4-5 napban. Elmondhatatlanul hálás vagyok Nekik.
Szintén David mondta tegnap, amikor arról beszéltünk, hogy nekem az egyik leckém, amit nagyon ideje lenne már megtanulnom, az az, hogy hogyan kell dolgokat elengedni, hogy ezt megtenni nem nehéz. Ha tisztában vagyunk vele, hogy mennyi mindenünk van és mennyi csoda vesz körül bennünket, ha elégedettek vagyunk az életünkkel, márpedig miért ne lennénk, ha már mi irányítjuk, akkor nem akarunk másokat irányítani. Az emberek jönnek-mennek az életünkben, s pont addig maradnak, amíg segítjük egymás gyarapodását. Ezt azt hiszem értem, már csak alkalmazni kéne. Remélem idővel megtanulom.
Egyelőre még egy kicsit hiányoznak s jól esett a régi, bejáratott módszert alkalmazni az elengedésükre, a sírást. Olyan szempontból biztos, hogy igaza van Davidnak, hogy most sok gondolkodni, emészteni valót kaptam, ennél többet nem biztos, hogy be tudnék most fogadni úgy, hogy meg is maradjon. Szóval ideje volt elköszönni a viszontlátás reményében.
Most már a buszon ülök, egy negyed óra múlva indulunk, a végállomás Bergen, számomra Stryn, ahonnan elválnak az utak, nekem innen még durván 550 km-t kéne stoppolni. Reggel 6kor érünk oda várhatóan, jó lenne holnap este már a "saját" ( vagy legalábbis egy időre saját) szobámból/ ágyamból jelentkezni.
Álmodjatok szépeket! Ölelés! 

11. Nap

Nehéz döntés

Reggel meditáltam egyet és úgy éreztem ma megoldódik a merre tovább kérdés. Kint esett az eső, de a hegyek még felhőbe burkolózva is csodálatosak voltak. A szemben levő ház falán a következő felirat állt: "If opportunity doesn't knock, bulid a door" (Ha a lehetőség nem kopogtat, építs egy ajtót). Megfogadva a jótanácsot előszedtem a tegnap kapott HI (hostelling international) katalógust és felhívtam mind az 55 hostelt. Volt, aki nagyon kedvesen és segítőkészen reagált, volt, aki zavarba jött és akadt olyan is, aki nem díjazta túlságosan a munkakeresési stratégiámat. De végül kiderült, hogy egyetlen szállóban sincs betöltetlen állás. Időközben megérkeztünk Narvikba a srácokkal, körbe jártunk, bevásároltunk és az autóba visszaülve úgy döntöttem elengedem a munka dolgot, beléptem a workaway felhasználómba (köszi Anyu, hogy megcsináltuk) és kiküldtem 5 levelet az ország öt külömböző pontjára. (Akik nem hallottak még róla: a workaway egy önkénteseket összefogó közösségi háló, ahol ún. Host-ok hírdetik  meg, hogy milyen segítségre van szükségük és mit ajánlanak fel ennek fejében. Álltalában napi 4-5 óra segítség fejében biztosítanak szállást és ellátást, a munka a weboldal készítésétől a házépítésig bármi lehet.) Mit ad Isten, egy órán belül két válasz érkezett, a legészakibb és a legdélebbi fekvésű fogadótól. Az északi fent van a hegyek között, egy csendes fjordnak nevezett fjordban, a semmi középen egy kis farm. Festeni kéne menni és kerteszkedni, mind a kettőt nagyon szeretem. Ugyanakkor sokat voltam most egyedül és jó lenne egy kicsit jó és érdekes emberek között lenni. A dél-nyugati egy hostel egy városban, elég közel a hegyekhez, és sok mindenhez, amit meg szeretnék nézni és valószínű, hogy találnék valami állást is, de a csend, amire szintén vágyok biztos nincs meg. Hirtelen minden olyan bonyolultnak tűnt. Hátradőltem a hófehér KIA bőrülésén válaszokra, megérzésre, jelekre várva. Nem jöttek...vagy csak én nem voltam elég nyitott feléjük. Harcolt bennem a szívem és józan eszem, a hegyek és az anyagi javak utáni vágy, a csend és az érdekes emberekkel való beszélgetés igénye. Azt hiszem életemben először nem értékeltem, hogy ambivertált vagyok.
Kompromisszumot kötöttem magammal.  Megyek egy hónapra északra, csendben lenni, segíteni, lelkileg fejlődni és utána, a maradék kettőben dolgozom majd a hostelben és ha összejön akkor még valahol Stavangerben. Írtam is a hostelnek, hogy megfelelne-e  nekik, ha július végen, augusztus elején mennék csak. Válaszoltak, hogy nekik sürgősen szükségük van valakire, s ha találnak embert, aki hosszú távon maradna, akkor nem fognak tudnak fogadni. Dönteni kellett. Akinek van kedve játszani írja le egy papírra vagy írja meg nekem, hogy szerinte hogy döntöttem vagy hogy Ti hogy  döntöttetek volna.
Megálltunk, megöleltem Davidot ( hála Neked érte, hogy összeterelted útjainkat) s amikor tovább mentünk sírdogáltam egyet a hátsóülésen a hegyeket csodálva, engedve a szívemet is érvényesülni, ha már a józan eszemre hallgatva hoztam meg a döntést. Azóta is úton vagyunk dél felé a fiúkkal. Ők Svédországba mennek, én, nem tudván legyőzni a racionalitásomat, Stavangerbe.
Egy részem nagyon csalódott és haragszik magamra ezért, mert én voltam az, aki mindig azt mondta, hogy a pénz nem old meg dolgokat és fontosabb az önmegvalósítás, mint az anyagiak. És tessék, én vagyok az most, aki az utóbbit választotta. Nyilván nem ennyire egyszerű ez az egész, de valahol így érzem. Csak remélem, hogy megéri, de az én döntésem volt, úgy érzem a legjobb, amit ebben a helyzetben hozni tudtam, úgyhogy vállalom.
Végül a következő kompromisszumra jutottam magammal: most lemegyek nyugatra, de ha nem tetszik bármikor visszajöhetek, és akárhogy is legyen, otthon el fogok kezdeni yogat tanulni. Nagyon sokszor tálaltam magam szemben ezzel a típusú kérdéssel: szív vagy józan ész?. Ideje lenne megtanulni a leckét és összhangot teremteni közöttük.
A fiúkkal való közös utunk is szép kört írt le: ma alszunk utoljára közösen, ugyanabban a kempingben, pont abban a házban, ahol először aludtunk. Holnap még elvisznek Mo I Ranaig, onnan ők délre, én nyugatra megyek és megpróbálom lestoppolni a hátralévő durván 1200 km-t a lehető legrövidebb idő alatt, jó lenne szerdán, legkésőbb csütörtökön lent lenni Stavangerben, enni rendesen és kimosni a ruháimat.
Igyekszem kiélvezni a saját bakancsomban járást és emelt fővel járni. Ölelés mindenkinek!

10. Nap

Lofoten

Továbbra sincs semmi okom panaszra, a srácokkal nagyon jól megy sorom. Miután tegnap meditáltunk közösen egy nagyon jót David-el, megkönnyebbültem. Az elengedésről szólt a meditáció és azt hiszem tényleg elengedtem dolgokat. Lényegesen könyebb vagyok és ez jó.
Reggel, ami nekem nagyon koránnak tűnt az éjjeli 2:30- as lefekvés után, 9 előtt kevéssel keltünk. Ettünk, összeszedtük a szobát és beültünk az autóba. Az uticél Kalvika part volt. Ez egy gyönyörű, homokos part magas sziklák között. Két órát kocsikáztunk majdnem, időközben meg-meg álltunk nézelődni, fényképezni. Tartottunk egy korai ebédet, egy zsömle és banán (nyamm), utána pedig elindultunk felfele az nyeregbe mászó ösvényen. Ahogy egyre emelkedtünk egyre mesebelibb látvány tárult elénk. Egymás mögött emelkedtek a sziklás-havas csúcsok, amelyek derekára ráült egy-egy felhő. A képet a fjord vizének csillogása tette teljessé. A nyeregbe érve ugyan elvesztettük ezt a látványt, de amit kaptunk helyette az sem volt semmi: fehér, homokos tengerpart, amit zöldes-szürkés hegyek ölelnek körbe, a tenger vize tiszta, türkizkék és nagy hullámokat vet. Mindehhez hozzáadódott egy vékony felhőréteg, amit a hegyek fogtak meg, csak hogy még misztikusabbá varázsolja a helyet.
Nem teketóriáztunk sokat, nekivetkőztünk (reggel már úszni készültünk, ezért mindannyian fürdőruhában mentünk) és futottunk is bele a tengerbe. Nem nevezném melegnek az Északi-tengert, de hogy őszinte legyek ennél rosszabbra számítottam. Megmártóztam, de úszni azért nem tudtam. Mégis, azt hiszem sok dolgot lemostam magamról.
A délután szálláshely keresgéléssel telt el, ahol csak láttunk szimpatikus kempinget vagy házikót, megálltunk. Én pedig mindenhol megkérdeztem, hogy nincs-e betöltetlen állásuk. Sajnos sehol nem volt, de mindenki nagyon aranyos volt, akivel beszéltem. Végül majdnem ugyan ott kötöttünk ki, ahol tegnap éjjel aludtunk. Itt is megkérdeztem (még tegnap a recepcióst), hogy nem-e tudnak valami munkáról a közelben. Ő azt ajánlotta, hogy menjek valami sárga gyümölcsöt szedni, nem tudja a nevét angolul, szóval én sem egészen tudom, hogy miről is van szó, de kaptam egy telefonszámot, amit holnap felhívok. A délelőtt erről fog szólni, hívogatom majd sorra az útikönyvemben illetve egyéb helyekről összegyűjtött papirokon megjelenő szálláshelyeket, de könnyen lehet, hogy a következő 3 héten bogyókat fogok szedegetni. Ki tudja, majd holnap kiderül.
Az este jól telt, főztem tarhonyát vacsorára és mivel senki sem látott még ilyet a konyhában ülők közül, egészen érdekesnek tálalták. Rajtunk kívül két holland srác üldögélt ott, akikkel szintén összehaverkodtunk annyira, hogy az üres desszert-gyomorrészecskénket megtöltötték karamellás-ostyával. Nagyon finom volt.
Este tüzet raktunk, amit túlzás lenne tábortüzek nevezni, de egy órát azért eltöltöttünk azzal, hogy megépítsük és kiélvezzük. Ezek után már csak a zuhanyzás és az írogatás maradt.
Úgy érzem kezdem lassan elengedni ezt a munka dolgot, illetve a rajta való görcsölést, hogy egész pontos legyek. Lesz majd ahogy lesz, "legrosszabb" esetben maradok itt workaway-el önkénteskedni. Akárhonnan nézzük, már sokat nyertem s ha nem is spórolok meg pénzt jövőre, akkor is megérte. Boldog vagyok és nagy biztonságot ad, hogy tudom, van egy pár ember már itt is, akire számíthatok, elveszni nem fogok, egyedül nem vagyok, minden rendben van. Szeressetek egymást, hálás vagyok! Ölelés gyönyörű enberek

9. Nap

Egy újabb csodás nap

Nagyon remélem, hogy az olvasók legalább fele volt ma olyan boldog, mint ma én, mert az azt jelenti, hogy ez a világ jó irányba halad.
Reggel nem siettük el a dolgokat, de 9 után valamivel már úton voltunk. Leírhatatlanul szép helyeken jártunk és  rengeteget nevettünk a fiúkkal.
Az első megálló a sarkkör előtt kevéssel volt, ahol Dávid annyira megörült a hónak, hogy leparkoltunk és építettünk hóembert meg játszódtunk egy kicsit. Kb 10 perccel később értük el a sarkköri információs irodát és látogató központot. Itt minden hihetetlenül a pénzről szólt, árultak például "Arctic circle" feliratú zoknit, csészét, bicskát, selfie-botot. De a mögötte levő hely mesés volt. Egy kicsi domb, amin nem nő semmilyen növény, csak kövek. Egy egész erdőnyi kőtorony. Nem tudok sokat a Zen kőtornyokról, de amikor beléptem közéjük végtelen nyugalom, hála és boldogság öntött el. Leültem egy nagyobb kőre a kör szélén, s élveztem a sarki szél erejét. Érdekes volt, hogy a blúzom és a hajam még vizes volt tegnap estétől, mégsem  fáztam egy kicsit sem. Jó volt egy kicsit megtisztulni és elengedni dolgokat végre.
Az autóban üldögélve aztán megbeszéltük, hogy ma éjjel telihold van, tehát tökéletes alkalom az újrakezdésre. Megnyugodtam, hogy valahogy lesz, mert úgy még nem volt soha, hogy ne legyen valahogy és innentől tényleg úgy tudtam hozzáállni az úthoz, hogy nyaralok, élvezem, nincs miért görcsölni.
Ebédidőben az út mellett álltunk meg főzni, és hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy az evés ideéig nem szerettem volna otthon lenni egy térített asztal mellett. A krumplipüré por kukoricakonzervvel nem volt életem legfinomabb fogása, de határozottan az egyik legszebb helyen elfogyasztott, valamit valamiért. Egy fjord partján üldögéltünk, amit havas hegyek vettek körül, az égbenyúló sziklák lábánál pedig szelíd fenyőerdő zöldellett.
5:30 körül érkeztünk meg a kikötőbe, ahonnan a komp indult a Lofoten szigetek irányába. Az indulásig hátralévő egy órát beszélgetéssel töltöttük, összehaverkodtunk 4 német sráccal is. A hajóút hosszú volt, de minden perce kincset ért. Csak havas hegycsúcsok és a tenger, minden irányból. Olyan volt egy picit, ahogy el tudom képzelni a közeledést Moria bányai felé. Ránk még sütött a Nap, de a hegyek felett felhők kavarogtak, sötétnek tűnt, magasnak, meredeknek és megközelíthetetlennek. Nem tudom szavakba foglalni azt a gyönyörűséget, amit lattunk. A képeim többsége a fényképezőgépen van, úgyhogy lehet majd csak otthonról tudom majd feltenni, de igyekszem megoldani valahogy.
Este megint úgy jártunk, mint a tegnap, ugyan annyiba jött ki a házikó, mint a sátrazás, szóval ma is pihe-puha ágyikó vár és remélem  a ruháim megszáradnak. Vacsora után még beszélgettünk picit, majd egy gyors, hidegvizes zuhany, mert a melegért fizetni kellett volna s nem akartunk, ezt követően pedig leültünk David-el közösen meditálni egyet, volt neki egy nagyon jó vezetett meditációja. S mivel mind a ketten feltöltődtünk s nem volt kedvünk aludni még egy nagyon jót beszélgettünk, 2-ig. Holnap reggel lehet kicsit nehéz lesz felkelni, de tele vagyok energiával, boldogsággal, nyugalommal és reménnyel.
Ha tehetitek kezdjetek neki valami újnak, amit rendszeresen csináltok innentől. Ölelés minden csodálatos embernek!

8. Nap

Jó reggelt csodálatos emberek a Nagyvilágban!
Remélem mindannyian annyira boldogok vagytok, mint amennyire én voltam ma. Hiába keltünk fel 7-kör, így is 11 óra volt, amire kiálltam stoppolni. Reggel össze kellett szedni a sátrat, csomagolni, felerősíteni mindent az én hátizsákomra, ami így lassan saját súlyom felét nyomja, és visszacammogni a városba. Útközben találkoztunk egy nénivel, akitől megpróbáltuk megtudni, hogy melyik út megyen ki Trendheimből, észak irányába úgy, hogy egy parkoló is legyen rajta, hogy tudjak stoppolni. Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy nem-e költözhetek be a kertjébe. Útbaigazított, hogy menjünk ügyesen le az állomásig, onnan pedig lehet menni busszal is, vonattal is, nem kell idétlenkedni. S mivel más embert nem tálaltunk az úton, lementünk a központba, ahol elváltak Jimmyivel az útjaink. Ő ott maradt és megvárta a következő vonatot Osloba, én pedig újra egyedül, kicsit elkeseredetten, elég céltalanul és picinek érezve magam felültem a buszra s elhullattam pár könnycseppet, amikor elolvastam egy számomra nagyon kedves ember üzenetet. A buszról leszállva megtörölgettem az arcomat, s kiálltam like-ot mutatni az út szélére. Alig 20 perc telt el, amikor egy új, svéd rendszámú, fehér KIA húzott le. Nem is nagyon akartam hinni a szememnek, de már gyömöszöltem is be az engem hordó hátizsákot a sportos autó pici ajtaján, mert nem parkoló volt, csak egy fél biztonsági sáv. Bent két mosolygós fiatal srác fogadott és úgy tűnt ők is legalább olyan boldogak, mint én, amikor kiderült, hogy mindannyian Lofotenre tartunk. Közösen gyönyörködtük és nevettük végig a napot. Leírhatatlan élmény volt két ennyire boldog, mosolygós emberrel együtt nézni a havas hegyek és fenyvesek tükörképet a tavakon és a fjordok vizén John Lenon- Imaginet énekelve. Háromszor álltunk meg, első alkalommal egy kempingnél, megtölteni a vizes üvegeket és élvezni egy kicsit a napsütést. Én kicsit intenzívebben élveztem, mert sikerült elég jól leégni, de nem bánom. A következő megálló ebédszünet volt, amikor mindenki főzött magának valamit. Én megegyeztem magammal, hogy ma van akkora ünnepnap, hogy megegyem a sajttal töltött laskát, amit még otthonról hoztam. Azt írta rajta 3 adag, amit én nem hittem el, de végül azt ebédeltem, vacsoráztam és meg reggelre is maradt belőle. Ebéd után fürödtünk egy jót a mellettünk csobogó folyóban, ami meglehetősen hideg volt, de legalább felfrissültünk. Az utolsó pihenőhely egy Lankfoss nevű vízesésnél volt, ami szintén csodálatos látvány volt.
Napközben nagyon sok mindenről -beszélgettem Daviddel, a másik srác nem nagyon tud angolul és fél beszélni, Ő Csehországban jóga tanár és sokat volt kint Indiában. 
Megtanultam ma, hogy mi is ugyanúgy tükrök vagyunk másoknak, mint ahogy ők is azok nekünk. Elváltunk Jimmytől s máris jobban éreztem magam, eltűnt belőlem egy számomra megmagyarázhatatlan feszültség, ami napok óta bennem volt. Jó volt.
Estére majdnem elértük az északi sarkkört, ennek az átlépése már holnapra maradt. Most Mi I Rana után vagyunk 20 km-re északra. Itt alszunk egy meleg kicsi házban, mert ugyanannyi lett vona a sátorhely, mint a házikó. Mostmár a frissen mosott ruhák és hajam szárad, én pedig lassan belealszom az írásba.
Nagyon hálás vagyok és áldottnak érzem magam, hogy megismerhettem őket. Kívánom, hogy éljetek meg ilyen csodákat, mint ma én. Ölelés!