8. Nap

Jó reggelt csodálatos emberek a Nagyvilágban!
Remélem mindannyian annyira boldogok vagytok, mint amennyire én voltam ma. Hiába keltünk fel 7-kör, így is 11 óra volt, amire kiálltam stoppolni. Reggel össze kellett szedni a sátrat, csomagolni, felerősíteni mindent az én hátizsákomra, ami így lassan saját súlyom felét nyomja, és visszacammogni a városba. Útközben találkoztunk egy nénivel, akitől megpróbáltuk megtudni, hogy melyik út megyen ki Trendheimből, észak irányába úgy, hogy egy parkoló is legyen rajta, hogy tudjak stoppolni. Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy nem-e költözhetek be a kertjébe. Útbaigazított, hogy menjünk ügyesen le az állomásig, onnan pedig lehet menni busszal is, vonattal is, nem kell idétlenkedni. S mivel más embert nem tálaltunk az úton, lementünk a központba, ahol elváltak Jimmyivel az útjaink. Ő ott maradt és megvárta a következő vonatot Osloba, én pedig újra egyedül, kicsit elkeseredetten, elég céltalanul és picinek érezve magam felültem a buszra s elhullattam pár könnycseppet, amikor elolvastam egy számomra nagyon kedves ember üzenetet. A buszról leszállva megtörölgettem az arcomat, s kiálltam like-ot mutatni az út szélére. Alig 20 perc telt el, amikor egy új, svéd rendszámú, fehér KIA húzott le. Nem is nagyon akartam hinni a szememnek, de már gyömöszöltem is be az engem hordó hátizsákot a sportos autó pici ajtaján, mert nem parkoló volt, csak egy fél biztonsági sáv. Bent két mosolygós fiatal srác fogadott és úgy tűnt ők is legalább olyan boldogak, mint én, amikor kiderült, hogy mindannyian Lofotenre tartunk. Közösen gyönyörködtük és nevettük végig a napot. Leírhatatlan élmény volt két ennyire boldog, mosolygós emberrel együtt nézni a havas hegyek és fenyvesek tükörképet a tavakon és a fjordok vizén John Lenon- Imaginet énekelve. Háromszor álltunk meg, első alkalommal egy kempingnél, megtölteni a vizes üvegeket és élvezni egy kicsit a napsütést. Én kicsit intenzívebben élveztem, mert sikerült elég jól leégni, de nem bánom. A következő megálló ebédszünet volt, amikor mindenki főzött magának valamit. Én megegyeztem magammal, hogy ma van akkora ünnepnap, hogy megegyem a sajttal töltött laskát, amit még otthonról hoztam. Azt írta rajta 3 adag, amit én nem hittem el, de végül azt ebédeltem, vacsoráztam és meg reggelre is maradt belőle. Ebéd után fürödtünk egy jót a mellettünk csobogó folyóban, ami meglehetősen hideg volt, de legalább felfrissültünk. Az utolsó pihenőhely egy Lankfoss nevű vízesésnél volt, ami szintén csodálatos látvány volt.
Napközben nagyon sok mindenről -beszélgettem Daviddel, a másik srác nem nagyon tud angolul és fél beszélni, Ő Csehországban jóga tanár és sokat volt kint Indiában. 
Megtanultam ma, hogy mi is ugyanúgy tükrök vagyunk másoknak, mint ahogy ők is azok nekünk. Elváltunk Jimmytől s máris jobban éreztem magam, eltűnt belőlem egy számomra megmagyarázhatatlan feszültség, ami napok óta bennem volt. Jó volt.
Estére majdnem elértük az északi sarkkört, ennek az átlépése már holnapra maradt. Most Mi I Rana után vagyunk 20 km-re északra. Itt alszunk egy meleg kicsi házban, mert ugyanannyi lett vona a sátorhely, mint a házikó. Mostmár a frissen mosott ruhák és hajam szárad, én pedig lassan belealszom az írásba.
Nagyon hálás vagyok és áldottnak érzem magam, hogy megismerhettem őket. Kívánom, hogy éljetek meg ilyen csodákat, mint ma én. Ölelés!