11. Nap

Nehéz döntés

Reggel meditáltam egyet és úgy éreztem ma megoldódik a merre tovább kérdés. Kint esett az eső, de a hegyek még felhőbe burkolózva is csodálatosak voltak. A szemben levő ház falán a következő felirat állt: "If opportunity doesn't knock, bulid a door" (Ha a lehetőség nem kopogtat, építs egy ajtót). Megfogadva a jótanácsot előszedtem a tegnap kapott HI (hostelling international) katalógust és felhívtam mind az 55 hostelt. Volt, aki nagyon kedvesen és segítőkészen reagált, volt, aki zavarba jött és akadt olyan is, aki nem díjazta túlságosan a munkakeresési stratégiámat. De végül kiderült, hogy egyetlen szállóban sincs betöltetlen állás. Időközben megérkeztünk Narvikba a srácokkal, körbe jártunk, bevásároltunk és az autóba visszaülve úgy döntöttem elengedem a munka dolgot, beléptem a workaway felhasználómba (köszi Anyu, hogy megcsináltuk) és kiküldtem 5 levelet az ország öt külömböző pontjára. (Akik nem hallottak még róla: a workaway egy önkénteseket összefogó közösségi háló, ahol ún. Host-ok hírdetik  meg, hogy milyen segítségre van szükségük és mit ajánlanak fel ennek fejében. Álltalában napi 4-5 óra segítség fejében biztosítanak szállást és ellátást, a munka a weboldal készítésétől a házépítésig bármi lehet.) Mit ad Isten, egy órán belül két válasz érkezett, a legészakibb és a legdélebbi fekvésű fogadótól. Az északi fent van a hegyek között, egy csendes fjordnak nevezett fjordban, a semmi középen egy kis farm. Festeni kéne menni és kerteszkedni, mind a kettőt nagyon szeretem. Ugyanakkor sokat voltam most egyedül és jó lenne egy kicsit jó és érdekes emberek között lenni. A dél-nyugati egy hostel egy városban, elég közel a hegyekhez, és sok mindenhez, amit meg szeretnék nézni és valószínű, hogy találnék valami állást is, de a csend, amire szintén vágyok biztos nincs meg. Hirtelen minden olyan bonyolultnak tűnt. Hátradőltem a hófehér KIA bőrülésén válaszokra, megérzésre, jelekre várva. Nem jöttek...vagy csak én nem voltam elég nyitott feléjük. Harcolt bennem a szívem és józan eszem, a hegyek és az anyagi javak utáni vágy, a csend és az érdekes emberekkel való beszélgetés igénye. Azt hiszem életemben először nem értékeltem, hogy ambivertált vagyok.
Kompromisszumot kötöttem magammal.  Megyek egy hónapra északra, csendben lenni, segíteni, lelkileg fejlődni és utána, a maradék kettőben dolgozom majd a hostelben és ha összejön akkor még valahol Stavangerben. Írtam is a hostelnek, hogy megfelelne-e  nekik, ha július végen, augusztus elején mennék csak. Válaszoltak, hogy nekik sürgősen szükségük van valakire, s ha találnak embert, aki hosszú távon maradna, akkor nem fognak tudnak fogadni. Dönteni kellett. Akinek van kedve játszani írja le egy papírra vagy írja meg nekem, hogy szerinte hogy döntöttem vagy hogy Ti hogy  döntöttetek volna.
Megálltunk, megöleltem Davidot ( hála Neked érte, hogy összeterelted útjainkat) s amikor tovább mentünk sírdogáltam egyet a hátsóülésen a hegyeket csodálva, engedve a szívemet is érvényesülni, ha már a józan eszemre hallgatva hoztam meg a döntést. Azóta is úton vagyunk dél felé a fiúkkal. Ők Svédországba mennek, én, nem tudván legyőzni a racionalitásomat, Stavangerbe.
Egy részem nagyon csalódott és haragszik magamra ezért, mert én voltam az, aki mindig azt mondta, hogy a pénz nem old meg dolgokat és fontosabb az önmegvalósítás, mint az anyagiak. És tessék, én vagyok az most, aki az utóbbit választotta. Nyilván nem ennyire egyszerű ez az egész, de valahol így érzem. Csak remélem, hogy megéri, de az én döntésem volt, úgy érzem a legjobb, amit ebben a helyzetben hozni tudtam, úgyhogy vállalom.
Végül a következő kompromisszumra jutottam magammal: most lemegyek nyugatra, de ha nem tetszik bármikor visszajöhetek, és akárhogy is legyen, otthon el fogok kezdeni yogat tanulni. Nagyon sokszor tálaltam magam szemben ezzel a típusú kérdéssel: szív vagy józan ész?. Ideje lenne megtanulni a leckét és összhangot teremteni közöttük.
A fiúkkal való közös utunk is szép kört írt le: ma alszunk utoljára közösen, ugyanabban a kempingben, pont abban a házban, ahol először aludtunk. Holnap még elvisznek Mo I Ranaig, onnan ők délre, én nyugatra megyek és megpróbálom lestoppolni a hátralévő durván 1200 km-t a lehető legrövidebb idő alatt, jó lenne szerdán, legkésőbb csütörtökön lent lenni Stavangerben, enni rendesen és kimosni a ruháimat.
Igyekszem kiélvezni a saját bakancsomban járást és emelt fővel járni. Ölelés mindenkinek!