12. Nap

Láttunk rénszarvast!

Tegnap este, miután megírtam a blogbejegyzést, vacsoráztunk és újra beszélgettünk egy nagyon jót Daviddal.  Rengeteget tanultam Tőle. Mesélt a két hónapos indiai yoga tanfolyamról, az önkényeskedéséről Srí Lankán és megvitattunk dolgokat élet-leckékről, nagy tanulságokról, amiket kaptunk eddig ebben az életben, hitről, filozófiákról és megvitattunk az én döntésemet is. Hiányzott már nagyon, hogy valakivel őszintén ilyen dolgokról beszéljek, rég volt már, vagy legalábbis nekem régnek tűnik, amikor eljöttem otthonról.
Az éjszaka elég nyugtalanul telt, már akkor fájt a gondolat, hogy reggel elbúcsúzunk. Aztán nyertem még egy kis időt, mert az eső miatt a fiúk úgy döntöttek, hogy eljönnek Trondheimig, mert itt van egy cseh lány, akinél már aludtak egy éjszakát és aludhatnak még egyet, így nekik is lesz tető a fejük felett. Ezért hát Norvégia legboldogabb utazójaként ültem vissza a KIA-ba.
Reggel főztünk magunknak ebédet, ami később nagyon jó ötletnek bizonyult, mert egész nap szakadt az eső, utána pedig elindultunk. Kb 500 km várt ránk. Mivel nem siettünk a srácok azzal bíztak meg, találjak valamit Mo I Rana és Trondheim között, amit érdemes megnézni és még nem láttuk. Két lehetséges opció volt, mert múzeumba menni egyikünk sem akart: vagy egy 20 perces séta egy kilátóra, amihez kellett volna tenni egy 50 kmes kitérőt vagy egy 5000-6000 evés rajz egy rénszarvasról. Utóbbi mellett döntöttünk, így esett, hogy láttunk rénszarvast. Mikor megérkeztünk kiderült, hogy van még egy medve, egy madár és egy síző ember is, csak azok sokkal kevésbé maradtak meg. De érdekes volt és elég hihetetlen, hogy ezeket tényleg annyira rég véstek bele a sziklába. (Képek lesznek hamarosan facebookon.) Innentől már egyenes út vezetett Trondheimig, ahol, az én részemről könnyes, búcsút vettünk egymástól. Bízom benne, hogy visszakapják az élettől azt a sok csodálatos dolgot, amit nekem adtak az elmúlt 4-5 napban. Elmondhatatlanul hálás vagyok Nekik.
Szintén David mondta tegnap, amikor arról beszéltünk, hogy nekem az egyik leckém, amit nagyon ideje lenne már megtanulnom, az az, hogy hogyan kell dolgokat elengedni, hogy ezt megtenni nem nehéz. Ha tisztában vagyunk vele, hogy mennyi mindenünk van és mennyi csoda vesz körül bennünket, ha elégedettek vagyunk az életünkkel, márpedig miért ne lennénk, ha már mi irányítjuk, akkor nem akarunk másokat irányítani. Az emberek jönnek-mennek az életünkben, s pont addig maradnak, amíg segítjük egymás gyarapodását. Ezt azt hiszem értem, már csak alkalmazni kéne. Remélem idővel megtanulom.
Egyelőre még egy kicsit hiányoznak s jól esett a régi, bejáratott módszert alkalmazni az elengedésükre, a sírást. Olyan szempontból biztos, hogy igaza van Davidnak, hogy most sok gondolkodni, emészteni valót kaptam, ennél többet nem biztos, hogy be tudnék most fogadni úgy, hogy meg is maradjon. Szóval ideje volt elköszönni a viszontlátás reményében.
Most már a buszon ülök, egy negyed óra múlva indulunk, a végállomás Bergen, számomra Stryn, ahonnan elválnak az utak, nekem innen még durván 550 km-t kéne stoppolni. Reggel 6kor érünk oda várhatóan, jó lenne holnap este már a "saját" ( vagy legalábbis egy időre saját) szobámból/ ágyamból jelentkezni.
Álmodjatok szépeket! Ölelés!