19-20. Napok

Poloskák, Prédikátor kő és sok minden más

Miután megírtam a 17-18. Napokat, éjjel, Ethannel és Stevevel, az amerikai katonával, lementünk a partra úszni. Éjfél előtt nemsokkal indultunk a hostelből, 1:30-kor már a forró teánkat szürcsölgettük a nappaliban. Remek élmény volt újra úszni az Északi-tengerben, főleg így, végre egy kicsit sötétben. Érezhetően hosszabbodnak az éjszakák, de még mindig csak 5 órát tartanak.
Szóval üldögéltünk a nappaliban kicsit átfagyva, a meleg teánkat szürcsölgetve, amikor kijött egy srác a vegyes hálóból (ez a legnagyobb szobánk), vakarózva. Megkérdeztük, hogy minden rendben van-e, mondta, hogy lehet csak allergiás valamire, elment a fürdőig a visszafeküdt. Pár perccel később kijött megint kijött egy képpel a telefonján: poloska van az ágyában. Gyorsan bezsákolta minden cuccát, lezuhanyozott s kint aludt a kanapén. Mivel többen voltunk a nappaliban, biztos volt, hogy reggelre mindenki tudni fog róla. Én pedig rettenetesen éreztem magam. Az ide érkező emberek többsége legalább 1 hétig, de nem kevesen a következő két hónapban úton lesznek s ha megtelnek poloskával akkor az rá fogja nyomni a bélyeget az egész kirándulásukra. Arról nem is beszélve, hogy hány hostel fog megtelni velük. Kétségbeesve mentem fel a lakásunkba s Micat még ébren tálaltam. Elmeséltem neki, hogy mi a helyzet s kiderült, hogy tudunk róla, pár hónappal ezelőtt már volt velük baj. Akkor vettek valami vegyszereket s úgy tűnt megoldódott a helyzet, de ahogy a fenti példa illusztrálja, mégsem.
Reggel nem tudtam az emberek szemébe nézni. Nem én vagyok a hibás vagy a felelős érte, mégis annyira bántott a dolog. Szerencsére Andrew egész korán érkezett s elmondtuk neki, hogy mi a helyzet. Rendelt új ágyakat és matracokat, a paplanokat és párnákat bezsákoltuk, az ágyneműket is és elküldtük fertőtleníteni. Megnyugtató volt, hogy komolyan vette a dolgot, nem számítottam rá igazán, hogy valamit is csinálni fog, mert októberben zárja be a hostelt s mivel van egy másik hostele is, nem veszi túlságosan komolyan már az itt történő dolgokat. Szóval túlreagáltam a dolgot magamban, jó szokásomhoz híven.
Amikor az új ágyakat összeszereltük, elindultunk Ethannel a Prédikátor kőhöz. Az volt a terv, hogy a kikötőből stoppolunk a túra kiindulópontjáig, mert Ő meg sosem próbálta az utazás ezen remek módját. Aztán mikor leszálltunk a kompról nagyon integetett a buszsöfőr, hogy menjünk, mert el kell induljon s mi meg hagytuk magunkat meggyőzni, hogy jobb lesz így. S lehet jobb is volt, mert elég késő volt már, 7 óra körül, s mint kiderült a főútról még egy 8-10 km hosszú szerpentines út vezet a parkolóhoz, amit másképp valószínű gyalog kellett volna megtenni. A busz aránylag hamar félért, mi pedig boldogan konstatáltuk, hogy a túra mindössze 3800 m hosszú és csak 600 m a szintkülönbség.
Gyönyörű helyeken vezetett az út: fenyvesen, ahol sokszor keresztezték patakok az ösvényt, tavak körül, amik visszatükrözték a Nap utolsó sugarait. Végül magunk mögött hagytuk az erdőt s a zöldeskék gránittal kirakott ösvényen haladtunk tovább. Egyre feljebb érve egyre inkább kitárult a horizont. Hátunk mögött az óceán, benne sok pici szigettel, mellettünk hegyek emelkedtek a völgyön túl, amiket fenyves borított, amit tavak és vízesések tettek még mesésebbe. Előttünk lassan előbujt a Lysafjord. A kőre érve némi csalódottságot éreztem, egyrészt, mert még mindig sok volt rajta az ember (vagy akkor legalábbis soknak tűnt, voltunk vagy 20-an) s az addig vezető út szerintem sokkal varázslatosabb volt, mint maga a kő. Tény, hogy egyedi látvány egy tükörsima szikla, ami benyúlik a fjord fölé, de szerintem túl van értékelve. Azért kicsit körbejártunk s készítettünk egy pár képet, utána tovább másztunk felfele, sátorhelyez keresve. Ethan előre ment, amíg én fényképeztem s pár perccel később jött vissza, mondván megtalálta az ideális helyet. Tényleg az volt. Ugyan magát a Prédikátor-követ nem láttuk, de a fjordot, a tengert és a minket körülölelő hegyeket igen. Ekkor már este 10 óra körül járt az idő, vacsoráztunk s vártuk a naplementét. Sajnos a felhők eltakarták a látvány egy részét, de fenyves és tavak fölött gomolygó felhők látványa a narancssárgára festett éggel sem volt utolsó.
Mivel 5 előtt egy kicsivel kellett keljen a Nap igyekeztünk lefeküdni, de azért megvártuk, amíg besötétedik. Beszélgettünk egy jót meditálásokról, ezzel kapcsolatos érdekes tapasztalatokról, hitről, elképzelésekről. Annyira érdekes, hogy szinte minden ember, akivel itt találkozom s hosszabb időt töltünk együtt, valamilyen formában kapcsolatban van ilyesmikkel. Először David, utána Mica, aki a megérzéseire hallgat, most Ethan...sokat kell tanuljak azt hiszem ez alatt a három hónap alatt. S remélem fogok is.
A sátorba bebújva felvettem a nyuszimat (a nyuszi egy jó meleg, puha, polár kezes-lábas) s szétnyitottam a hálózsákot, mert az Ethané nagyon vékony volt s matraca sem volt. Mint reggel kiderült egyikünk sem tudott aludni igazán, mert hideg volt nagyon, de mind a ketten ültünk szépen csendben, a gondolatainkba merülve, hogy nehogy felkeltsük a másikat. 4:30-kor szólt az óra, s kicsit ugyan rosszul esett kimászni a sátorból, mert kint még hidegebb volt s vizes volt minden, azért megérte. Már ébredéskor lilás-narancs volt az ég alja, de csak egy fél órával később bukott ki a Nap a fjordot körülvevő hegyek közül.  Leírhatatlanul szép látvány volt. Képeket készítettünk s kiélvezzük a csodát. Amikor a Nap már jól a hegyek fölé emelkedett s már a levegő is kezdett melegedni visszabújtunk a sátorba s végre sikerült aludni is. Méghozzá nagyon jól, mert az első csergését az ébresztőórának egyikünk sem hallotta meg. 9 után keltünk fel újra s nagy sietve reggeliztünk egyet, mert azt ígértem a lányoknak, hogy 12-ig visszaérek és segítek takarítani. Még egy pillantást vetettünk a Prédikátor-kőre, ami mostmár inkább hasonlított egy nagyvárosi főtérhez, mint egy természeti csodához. Emberek százai zsúfolódtak ott s álltak sorban, hogy a kő sárkáról elkészíthessek a képeiket, amiért feljöttek ide.
Szerencsére megszáradt a sátor is mire visszaértünk hozzá, összecsomagoltunk s indultunk is lefele. 4 km volt összesen a parkolóig, de onnan várt még egy busz- és kompút. Szedtünk a lábunkat, ahogy csak tudtuk, de minden tele volt emberékkel, elég lassan lehetett haladni. A sietség azonban megkövetelte a maga árat, ráléptem egy mozgó kőre, ami kifordult a lábam alatt a bokámmal együtt. Leültem s lehúztam a bakancsot, de gyorsan vissza is húztam, mert féltem, hogy másképp nem fog beleférni újra, kezdett dagadni s egyre jobban fájt. Megkezeltem picit, Ethan elvette a nálam levő csomagok nagyját, s indultunk tovább. Attól tartottam, hogy ha tovább ülök nem fogok tudni ráállni. Pár lépes után megszédültem, megfogtam egy bokrot s szép lassan elfeketedett a világ. Hallottam a körülöttem történő dolgokat, de nem láttam semmit. Ethan leültetett s a következő kép, amire emlékszem az, hogy egy német csaj emeli a fejemet hogy tegye be alá a hátizsákot, Ethan a lábamat s hideg, vizes kendő van a fejemen. Ittam egy adag vizet, megetettek egy banánnal s szép lassan felálltam újra. Soha nem volt még ilyen élményem. A testem úgy gondolta, hogy ha magamtól nem ülök a fenekemen, akkor leültet ő. Tovább a lefele úton nem volt baj, de még jó két km-t kellett megtegyünk a buszig. Mostmár mindenkit előre engedtem, én haladtam talán a leglassabban az összes turista közül, de már csak az érdekelt, hogy valahogy lejussak. Ethan  nagyon sokat segített, már csak azzal is, hogy ott volt. Sokat számít a tudat, hogy nem vagyunk egyedül.
Visszaérve a hostelbe levettem róla a bakancsot s azonnal felfújódott, de lejegeltük s látványosan segített rajta. Annyira aranyosak voltak az emberek itt. Paulina, a lengyel lány, aki már lassan egy hete itt van, körbevezette az érkező vendégeket, Ethan égőt cserélt az egyik szobában, egy ausztrál s egy amerikai vendég, akikkel elbeszélgettem érkezés után felajánlottak, hogy levisznek a városba egy kidobott Wc csészén, ami a kuka mellett volt (csak hogy ne nyúljanak le széket a hosteltől), csak menjek velük. Persze nem mentem, de aranyosak voltak. Utána egy másik vendég állított meg, amikor látta, hogy fél lábon ugrálok körben a hostelben. Kiderült, hogy Ő sportszerűen kosarazik s elég sűrű a hasonló félrelépés a csapatban, megnyomkodta, bekente valamivel s leszorította gumifáslival. Nem akartam lenyúlni a fáslit, mert ha már cipeli, akkor annak valószínű, hogy oka van, de végül csak nálam maradt, mondta, hogy neki van még egy s nekem most nagyobb szükségem van rá.
Este sokáig ültem fent, vártam az utolsó bejelentkező embert, közben írogattam, de ahogy megjött én visszaugráltam a lakásunkig s elaludtam írás közben. Így esett, hogy a tegnap este sem jelentkeztem.
Ahogy viszont az indián mondja, sose lehet tudni, hogy mi szerencse és mi szerencsétlenség, most erősödik a jobb lábam és a két kezem, üldögélek az ágyban s várom, hogy gyógyuljon a lábam. Lehet, hogy ez jel arra, hogy maradnom kell. S ha nem arra jel, akkor majd hátha kiderül, hogy miért kellett így történnie. Az biztos, hogy a következő két hétben nem nagyon fogok menni sehova, a bokám nem bírná el a 20+ kgs hátizsákomat.
De még olyan nem volt, hogy ne legyen sehogy, szóval majd ez is kialakul. Ölellek titeket! Remélem Ti is kaptok annyi szeretetet, mint amennyit én kapok itt az emberektől és tőletek. Hálás vagyok!