Cím nélkül

"-Más út nincs?-kérdezte
-Hát kívánhatsz ennél különbet? -kérdezte Aragorn
-Bizony ám, simát...Ez veszélyes.
-Persze, hogy veszélyes, jó és veszélyes; de csak a gonosznak kell félnie tőle, vagy aki gonosz szándékkal jár.
[...]
-Mondd, Legolas, miért kellett eljönnöm erre az útra? Hisz addig is tudtam, hogy vár a veszélyek veszélye! Elrond igazat szólt, amikor azt mondta, nem tudjuk megjósolni, mi vár minket az Úton. Féltem, hogy kínszenvedés vár rám a sötétben, s ez nem tartott vissza. De ha a fény és az öröm veszélyét ismertem volna... " J.J.R. Tolkien

Azt hiszem ennél találóbb gondolatokat nem is találhattam volna a hazaút napjára.
Hálás szívvel, boldogan, könnyes szemmel ülök a reptéren és várom a beszállást. Különleges élmény volt, és egészen biztosan mérföldkő.
Köszönöm Nektek a támogatást, a segítséget, bátorítást.
Isten Veletek, nagy nagy ölelés!

100-101. napok

Bodøban ragadtam

A vonatút is luxus volt, leszámítva azt, hogy nagyon sokan voltunk. Kaptunk szemfedőket, füldugót, felfújható párnát, pokrócot s a székek is nagyon kényelmesek voltak.
Ugyan aludni sokat nem tudtam, legalább nem fáztam s behunyt szemmel üldögéltem, bóbiskoltam úgy 5-6 órát, aztán, amikor a Nap felkelt a tájban gyönyörködtem.
Sietve pattantam le a vonatról Bodøban, hogy érjem el a negyed órával később induló kompot. 10 perccel indulás előtt értem a kikötőbe s kiderült, hogy nincs komp, hiába az internetes menetrend, szeptember végétől jár az éjszakai komp 00.45-kor, egy reggel 7-kor s a következő csak délután 16.45-kor. Utóbbival mehettem volna, de az 19.30-ra ért volna ki a szigetre s nekem másnap, azaz ma reggel 7-kor vissza kellett volna jönni, mert a vasárnapi komppal már nem értem volna el a repülőmet hazafele.
Annak pedig sok értelmet nem láttam, hogy sötétben megérkezzek s sötétben elinduljak reggel, s kifizessek egy csomó pénzt a kompra.
Ezért hát visszasétáltam az állomásig, ahol a hostel van, amelyikbe foglaltam magamnak szállást szombat éjszakára. Szerencsére volt szabad ágy, talán túl sok is, mert csak ketten vagyunk egy 8 ágyas szobában s közös terekben sincs nagy élet. Így a tegnapot és a mai napot Bodøban töltöttem.
A recepcióssal beszélgettem keveset, hogy megtudjam mit tudok itt csinálni 2 napot, hiszen egy icipici városról van szó. Ajánlotta a repülés múzeumát, ami annyira nem hatott meg, s egy helyet innen nem messze, ahol az édes és a sós víz összefolyik s látványos áramlatokat hoz létre. Hallottam már róla korábban is, de végül nem mentem el, mert eleredt az eső s semmi kedvem nem volt kimenni. Igazából elég letört voltam Lofoten miatt.
Végül kicsomagoltam, szunyókáltam picit s olvastam s úgy 5 körül lementem körbenézni, hátha tálalok valakit, akivel közösen lehetne valamit csinálni. Végül újra a recepción kötöttem ki, de akkor volt műszakváltás s beültünk a sráccal, aki fogadott a reggel, a nappaliba beszélgetni. Nagyon sok minden szóba került, "szakmai" dolgok, vicces történetek, személyes tapasztalatok s végül nagyon személyes dolgok. Hajnal ötig üldögéltünk a kanapén.
Reggel pedig 9-kor kelni kellett, hogy ne maradjak le a reggeliről. Tele hassal úgy éreztem, hogy jó ötlet uszodába menni, mivel semmi ennél használhatóbb ötlettel nem tudtam előállni (az alvást leszámítva, de nem akartam az utolsó itt töltött napomat végigaludni). Nem volt egy nagy kaland az uszoda, egy pár gyerekmedence, csúszda, szauna s egy jacuzzi, kb ennyiből állt az egész. Ennek ellenére úgy éreztem nagyon kitisztított, minden szempontól, az ott töltött 3 óra.
Utána csak aludtam egy kicsit, de nem túl hosszan, mert látni szerettem volna a Naplementét. Egy közeli dombtetőt céloztam meg, ami a leírás szerint a helyiek egyik kedvenc kirándulóhelye. Egy rövid, 5 km-es körút volt, csodálatos kilátással. Teljes mértékben kárpótolt Lofotenért. Az ég tiszta volt, egyetlen felhő sem volt felettem, el lehetett látni egészen a szigetekig s körbe is jó messzire, mindenhonnan mosolyogtak ránk a havas hegyek. Ahogy lement a Nap, a hőmérséklet, ahogyan az lenni szokott, hirtelen és drasztikusan esett, de nem 0 °C alá. Mégis, 3 óra üldögélés után már hideg volt, ezért lejöttem a hegyről. Sarki fényt nem láttam ugyan, de azt hiszem hiába is maradtam volna, több, mint valószínű, hogy nem lehetett látni semmit, egyrészt, mert nem volt ma olyan nagyon aktivitás, másrészt mert elkezdtek gyűlni a felhők. Mindenesetre remek alakom volt az elmélyülésre s a búcsúzkodásra.
Holnap délben már a reptéren leszek! Ölelés

98-99. napok

Füstbe ment terv(ek)

Egy felhős, de eső nélküli nap virradt Hellesyltre tegnap, legalábbis azt hittem én. Egy nagyon kiadós reggeli után, amit ez úton is köszönök a hostelnek, lesétáltam a csomagommal a kikötőbe, hogy hajókázzak egyet Geiramger fjordban. Egy diák jegyet kértem a bácsitól, aki azt mondta, hogy nincs náluk diákkedvezmény, de mivel olyan kicsi vagyok a csomagomhoz képest, kaphatok félárú, gyerekjegyet. Nem utasítottam vissza :D
Geirangert nem hiába tártják Norvégia egyik legszebb fjordjának. Egészen varázslatos látványt nyújt a régi, mohafedeles farmokkal, meredek hegyoldalakkal s a csilingelő vízesésekkel. A látványt az őszi színekben pompazó fák és a frissen lehullott hó csak tovább fokozta, a kilátást pedig a felhők koronázták meg, amelyek néhol a hegyek tetejére ültek.
Geiranger fjord végen van Geiranger (micsoda váratlan névválasztás). Ez egy ici pici turista település, többnyire csak szuvenír boltokból és szállodákból áll. Ennek köszönhetően, meg a ténynek, hogy október van és nincsenek már turisták, majdnem egy órát vártam az első fuvarra. Egy litván lány vett fel, de alig vitt egy pár km-t. Csak a hegytetőre, a következő benzinkútig. A kilátás ugyan itt sokkal szebb volt, mint a völgyben, a szél is sokkal erősebben fújt s még reménytelenebbnek éreztem a stoppolást, mint a faluban. Ritkán jött egy-egy autó, úgy 10-15 percenként s gyorsan száguldoztak el mellettem. Egy újabb óra után, amikor már nagyon át voltam fázva, a szél, hiába minden ruházat, csontig hatolt, s ezen az egy helyben álldogálás végképp nem segített. Egy idős nő vett fel, aki levitt a következő völgybe, újabb kb 10 km-re kerültem közelebb a célhoz. Itt egy kompra ültem, ami átvitt a fjord másik oldalára, ahol szebb lett a világ. Legalábbis egy darabig. Sokkal lejebb voltam, a szél sem fújt, sőt, a partnak ezt a felét sütötte a Nap. Jól átmelegített én pedig újult erővel és lelkesedéssel vártam tovább. A következő komp, fél órával az enyém után, egy új esélyt hozott, egy kedves, angolul nem beszélő bácsi vitt el az utolsó településig Åndalsnes előtt. A baj itt kezdődött igazán, mert még mindig majd 50 km és egy hegyi út választott el az uticéltól s már délután 1 fele járt az idő, azaz még 5-5,5 órát volt a Nap az égen.
3 óra, végtelennek tűnő, várakozás után kiderítettem, hogy van busz, ami elvisz Åndalsnesbe, igaz, nem azon az úton, ahol én szerettem volna menni. Megbeszéltem magammal, hogy ha nem vesz fel senki, akkor a 16.45-s busszal fogok elmenni. 10 perccel később megállt egy svájci rendszámú lakókocsi, benne egy 40-es programozóval. Nem volt túl sok közös témánk, de nagyon hálás voltam neki, hogy elvitt. Az út a hegyen keresztül is csodálatos volt, egészen emlékeztetett a Transfagarasanra. Keskeny út, éles kanyarok, meredek sziklák és siető, bővizű patakok sokasága, ami egy nagy vízeséssé gyűlik össze. Ez a trollstiegen. Esőben ugyan, de sötétedés előtt értünk a városba. "Elszaladtam" bevásárolni, már amennyire még bírtam vinni a csomagomat, átpakoltam az állomáson, s mentem is a kemping fele. Ott hagytam a csomagjaim nagyobbik részét egy széfben, hogy ne cipeljem őket magammal a hegyre. Csak a legfontosabbak maradtak: sátor, hálózsák, egy napi étel és egy extra réteg ruha éjszakára.
A séta a kempingig szintén varázslatos volt. Az utolsó településbe kellett eljutnom az Isafjord végen a naplementében. Festői látvány volt, ahogy a lemenő Nap utolsó, narancssárga sugarai megvilágítottak a havas hegycsúcsokat s alatta a pici falut. S ahogy mindez visszatükröződött a tengerben...
Sötétedés előtt kevéssel értem a kempingbe, s mivel sehol nem volt semmi nyoma recepciósnak, de tálaltam egy egész jó kis közös teret kanapékkal, úgy döntöttem, hogy először főzök, s ha addig sem tűnik fel senki, akkor ott fogok aludni a "nappaliban". Boldogan készítettem a magam kis tarhonyáját, amikor bejött valaki, aki norvégul beszélt. Pár perccel később kiderült, hogy Ő is vendég, s hogy hétfőtől itt van, de tulajdonost vagy recepcióst még Ő sem látott. Egymást követtek a szokásos kérdések, s hamar világossá vált számára, hogy beszélek románul s intett, hogy várjak, majd egy 25 evés botoşani-i sráccal jött vissza, a munkatársa. Együtt vacsoráztunk, aztán kentem magamnak egy pár szendvicset a túrára s lefeküdtem.
Reggel nagyon korán, 5-kor keltem, hogy időben végigjárjam a tervezett túrát s elérjem a vonatomat Bodøba (délután 4:37-kor).
Romsdalseggen volt megcélozva, a különböző leírások különböző időket írnak, a legtöbb 8 óra volt, ezért azt számoltam, hogy ha Napfelkeltekor kezdek neki a túrának, akkor kényelmesen leérek 4-re Åndalsnesbe. Mivel viszont a kezdete és a kemping között volt még 7 km, 6-kor el akartam indulni. Ez sikerült is, ámbár nagyon nem tetszett a sötétben aszfalton gyaloglás. Folyamatosan forgattam a fejem, hogy nem-e jön valami. Nem az autók miatt, sokkal inkább az erdei állatok miatt izgultam. Habár a legrosszabb amit jöhetett volna, az a szarvas.
Mire kivilágosodott tényleg az első jelzőtáblánál voltam. Azt írta: " Romsdalseggen 10.5 km". Ekkor 7.20 volt. A csúcsok havasan néztek le rám a fenyves mögött, az ég felhős volt, de nem esett. A levegő tiszta volt, messzire el lehetett látni. Elkezdtem felfele kapaszkodni, elég meredeken. A hőmérséklet erezhetően esett, de a látvány kárpótolt a hidegért, egyre több havas hegycsúcs bukkant fel a közeli dombok mögül.
Két óra mászás után értem ki a nyeregbe. Elkezdett szemerkélni az eső, de még csak az aprószemű, nem igazán vészesen. Nem törődve vele nekivágtam a felfelé vezető út utolsó szakaszának, a nyeregből a gerincbe. Valahol az egyharmadánál jártam, amikor a város felől nagyon sűrű köd gomolygott felfele a völgyön. Pár perc alatt ráült a gerincre s elkezdett havazni is.
Nem sokat teketóriáztam, nehéz szívvel ugyan, de visszafordultam. A kilátást teljesen elvette a köd, a gerinc keskeny és kitett, a havas kövek csúszósak, nem volt miért bármit is kockáztatni.
Ez volt azt hiszem az első olyan kirándulás, ahonnan a cél előtt fordultam vissza, de ugyan a hegyre nem jutottam fel, azt hiszem sokkal nagyobb dolgot győztem le, a makacsságomat.
Visszafele így sokkal hosszabb volt az út, majdnem 15 km, de egy darabon elvittek autóval, kettőre már Andalsnesben voltam. Elmentem a bankba elrendezni az utolsó hátramaradt papírmunkát s aztán elüldögéltem még két és fél órát az állomáson. Olvastam, újra becsomagoltam mindenem s nem utolsó sorban "zuhanyoztam" egyet az állomás mosdójában. Egyetlen fülke volt s rajtam kívül senki nem volt az állomáson szóval magamra zártam az ajtót s kicsit körülményesen, de végül is sikerült megmosdani s átöltözni.
Egészen gyorsan telt a vonatút is, két átszállás után már úton vagyok Bodøba, reggel 9.15re érkezem, utána irány Lofoten.
Szép álmokat, nagy ölelés!

97. nap

Stryn és környéke avagy a Felső Otthon

(most láttam csak, hogy a tegnap esti bejegyzés nem került publikálásra, orvosoltam a hibát, lehet ott kezdni az olvasást)

Tanulva a tegnapból, amikor rengeteget kellett várni egy fuvarra, korán szerettem volna elindulni, hogy bebiztosítsam, hogy mindenre lesz időm, amit szeretnék. A tökéletes terv a következő volt: Lom-Hjelle stoppal, kb 110 km, ott egy kicsit körbejárok, aztán Stryn, (10 km) onnan Loen és loeni tó, ahol tálaltam elég elfogadható árban kenu bérlést, s onnan Hellesylt, ahol volt foglalva szállásom. Összesen kb 210 km, gyönyörű helyekkel és tökéletes tájképpel. Na, de hát van, ami nem tőlünk függ, s még több ilyen bizonytalan dolog van, ha az ember stoppol.
Reggel 9-re össze volt már szedve a sátor, mindenre rá volt húzva a vízálló köpeny (Rám is) és túl voltam a  lomi templom látogatásán is. Igaz, utóbbi igencsak kevés időt vett igénybe, mert ki volt írva, hogy esküvő zajlik, kérjük maradjanak csendben. A kertjében azonban a gondnok füvet nyírt a sírok között. Valószínű, hogy az egy régről ottfelejtett tábla, de tény, hogy az összes ajtó zárva volt. Kívülről egészen hasonlított, főleg a teteje és a tornya a kalotaszegi templomokhoz. Fa, zsindelyes tető, fiatornyos harangtorony díszítette. A díszítésére használt motívumok voltak nagyon különbözőek csak az otthoniaktól.
Majd egy óra várakozás után vett fel egy 50 és 60 közötti pasas, akiről aa beszélgetésünk alatt kiderült, hogy van egy farmja, 30 tehénnel s egy fakitermelő vállalata, ami 30 embert foglalkoztat (lehet van valami baja ezzel a számmal), s ezzel a létszámmal Ők a legnagyobbak a piacon.
Elértünk Strynig, s idő közben egy csomó érdekes dolgot mesélt, többek között megtudtam, hogy a hegyekben, amelyeken keresztül jöttünk (és meg kell hagyni, csodálatosak voltak) kísérleteznek különböző módszerekkel, hogy mesterségesen indítsanak lavinákat az oldalakban, mert ezelőtt egy pár évvel annyira felgyűlt a hó, hogy amikor magától indult el, a völgy és a szemben levő hegy összes fáját magával vitte.
Stryn előtt még egészen szép idő volt, ahhoz képest persze, hogy szakadó esőt mondtak mára. Csepergett néha és nagyon alacsonyan ültek a felhők a hegyeken, de nem szakadt folyamatosan. Ahogy átértünk az utolsó alagúton, ahol a letérő is volt Hjelle fele, úgy eleredt, hogy mindenhez nagyobb kedvem volt, mint ahhoz, hogy kiszálljak az autóból. Ezért Torbjørnel tartottam Stryn-ig, ahol felajánlotta, hogy vele mehetek a hegyre, ha van kedvem. Loen és Stryn között, tavaly, építettek egy gondolát, ami teljesen baráti áron, (50 €/fő) felvisz a csúcsra, ahonnan az egész fjordot belátni, akárcsak a két gleccsertavat és Norvégia (Torbjørn szerint Európa, de még nem néztem utána) legnagyobb gleccserét. A gondolán kívül is van egy pár lehetőség feljutni ide, az egyik, ha az ember egy nagyon meredek ösvényen felgyalogol, a másik, ha találkozik valakivel, akinek van, vagy Ő maga szert tesz egy engedélyre, hogy azon az úton járhasson, amin a munkások jártak, amíg a felvonó épült. Nekem a második opció sikeredett, ugyanis a cége a pasinak épp ezen a területen dolgozik. Eredetileg azért kellett felmenjen, mert valami baj volt az egyik géppel, de ha már ott volt(unk), akkor felvezetett a tetejéig, Oppheim-ig (Opp norvégul annyit tesz felső, fenti, fel, heim pedig otthont jelent). Ott a felszakadozni nem akaró felhőkön kívül gyönyörű kilátás fogadott, még így is, hogy csak a felét lehetett látni, lélegzetelállító volt. A felvonó tetején egy vendéglő is volt, ide kaptam egy ebédmeghívást, amit el is fogadtam. A mennyezetig erő ablakokon keresztül csodáltuk a természetet s örültünk, hogy nem kint vagyunk.
Az eső órákkal később sem csendesedett, a szél is erősödni látszott, így végül lemondtam a kenuzásról s Torbjørn visszavitt Strynbe, hogy felüljek a buszra, ami kihozott Hellesyltig. Kényelmesen lett volna időm stoppolni, de kedvem nem volt. Egy fél órával a busz indulása előtt búcsúztunk el egymástól, a végén még egy pólót is kaptam, amin a cége lógója van. Ezt a maradék 30 percet a könyvtárban töltöttem egy forró csoki és A Gyűrűk Ura társaságában.
Egy óra buszozás után, Hellesyltben is eső fogadott, úgyhogy siettem ahogy tudtam a hostelbe. Mivel lejárt a szezon, csak délután 4 és este 10 között van recepció. Beesve a bejárati ajtón mosolyogva fogadtak, kiderült, hogy én vagyok az egyetlen vendég ma este. Kaptam egy saját szobát, s felfedezhettem a hostelt. Mégis úgy döntöttem, hogy az eső ellenére felfedezem picit a falut. Van egy nagy és szép vízesése, egy kicsi temploma s egy bevásárló központja s egy focipályája a kikötőn kívül. Ennyi az egész település. Elég gyorsan visszaértem, addigra a recepció már bezárt, mert hát az egyetlen vendég megérkezett, én pedig kényelembe helyeztem magam. Kiteregettem a vizes dolgaimat, főztem egy kancsó teát s leültem olvasni. Meg kell hagyni, a kilátás még esőben és ködben sem utolsó. Azért remélem holnapra kitisztul kicsit az ég, jó lenne élvezni a látványt Geirangerfjorban.
Egy tervtől eltérő, de csodálatos nap végen vagyok ma is, hálásan és boldogan. Nagy ölelés Nektek!
U.I: Elszakadt a malám, amit sikerült megmenteni belőle, azt beledobtam a vízesésbe.

96. nap

Változó idő

A tegnap este, miután ügyesen leellenőriztem az időjárást s eldöntöttem, hogy sátorban alszom, még a blogot is megírtam s hála a napi jogagyakorlatoknak könnyeden "lezuhanyoztam" egy kagylóban, lefeküdtem s éjjel 3 arra keltem, hogy olyan vihar van, hogy a sátor csak úgy lebeg jobbra-balra. Hála Istennek elég nehéz vagyok, s a csomagjaim is azok, a földön tartottuk a sátrat, nem úgy a sátorszegek. Igaz, nagyon köves volt a föld, nem tudtam túl mélyre szúrni őket, de reggelre az egyiknek a hűlt helyét tálaltam csak, illetve a lyuk körül a friss sarat.
Azért ez az alvásban különösebben nem zavart, tudomásul vettem, hogy tombol, örültem, hogy a sátor jól bírja s aludtam tovább. Jó meleg volt, hála a nagyon jó hálózsákomnak s az üveg forró víznek, amit befektettem magam mellé fűtőtest gyanánt. Elalváskor még azzal bajlódtam, hogy hova tegyem úgy, hogy melegen tartson, de ne égessen meg, aztán reggel 6 körül már ölelgettem, mert még mindig melegebb volt, mint a többi része a sátornak. Olyannyira meleget tartott, hogy le kellett vegyem a pulóveremet, egy rövidujjúban aludtam s egy cseppet sem fáztam.
Reggelre elcsendesedett a vihar, néhol még a Nap is átsütött a felhők között, így gondoltam meglátogatom Flåmot, amíg megszárad a sátor s aztán útra kelek. Flåmban nincs mit nagyon nézni, ha az ember nem akar kisebb vagyont rákölteni vagy egy hajóútra vagy egy kisvonatra, ami a hegyekbe visz. Habár a fjord, Nærøyfjord, az UNESCO által védett, a faluból, már ha lehet falunak nevezni 5 házat és 15 szuvenírboltot, sok nem látszik belőle. Aztán megint eleredt az eső én pedig visszamentem a sátorba. Nem akartam nagyon vizesen elpakolni, ezért elüldögéltem még egy kicsit a sátorban, olvastam, s hallgattam az esőt. Szerencsére aránylag hamar elállt, gyorsan összecsomagoltam s 11-re már kint is voltam az úton. Kevés autó volt nagyon s rengeteg különböző autóban ültem, aránylag rövid távolságokon. Volt egy norvég 70 evés bácsi, Ő vett fel először, 9 km-t vitt összesen. Aztán egy másik norvég pasi, aki először nagyon próbálkozott az anyanyelvén beszélni velem, én pedig nagyon küszködtem, hogy megértsem, de végül átváltott angolra s nagyon jót beszélgettünk utazásról régen és most, az Ő stoppos élményeiről s ázsiai kalandjairól. Átvitt Európa leghosszabb alagútján, (24 km) s a borgund-i fatemplomnál tett le.
A templom az 1100-as években épült, azt mondják az egyik legjobban megőrzött ilyen stílusú építmény. Azonban bejutni nem sikerült, hiába mondták a weboldalak és kalaúzok azt, hogy látogatható az évnek ebben a szakában is, úgy tűnik a recepcióst ez különösebben nem gátolta meg abban, hogy otthon maradjon. Az ajtón mindössze annyi állt, Május 15.-ig zárva. Még a templom kertjébe sem sikerült bejutni, de kívülről is szép látvány volt.
A következő sofőr sem vitt többet 20 -nél, Ő egy vagány lengyel pasi volt. Őt egy másik legyel pasi követte, aki nem  beszélt angolul, így vele tűnt a leghosszabbnak a közösen megtett út. Ő Songdal-ig hozott, s mivel még csak 2 óra körül járt az idő, úgy döntöttem, hogy a hosszabb, de szebb utat választom. Letértem a főútról a nemzeti turista útra, abban a hitben, hogy egy ilyen címmel bíró úton biztos, hogy járnak autók. Innentől viszont nem volt nagy szerencsém. 7 különböző autóval mentem összesen 60 kmt 3 óra alatt. A város, ahova terveztem eljutni 90b km-re volt ezen az útvonalon. Az út egyre keskenyebb lett, már falvak sem nagyon voltak egymás után, aztán az eső is eleredt. A 7. egy brit farmer volt, aki egy szerpentín aljában tett le, megadva a telefonszámát, azzal a nagyon biztató gondolattal, hogy ha nem találnék fuvart, akkor hívjam fel s éjszakára kerítünk valami megoldást.
Majd egy óra várakozás alatt 3 autó ment el, a 4. megállt. Egy újabb norvég férfi volt a sofőr, de ezúttal nagyobb sikerrel jártam, elhozott Lom-ig, ami már igencsak közel van Stryn-höz, ahol ma éjjel aludnom kellett volna a terv szerint. Gyönyörű hegyek között vezetett az út, s ekkor már nagyon hálás voltam, hogy ezt az utat választottam a másik helyett. Norvégia legmagasabban fekvő útján jöttünk keresztül, 1434 m a legmagasabb pontja s két nemzeti park határán fekszik. A körülötte levő csúcsokon már friss hó volt, s habár ahhoz képest meleg volt, 3-5 °C, az esővel és az erős széllel nem tűnt túl barátságosnak  az időjárás, amikor kimásztunk a kocsiból  fényképeket készíteni.
Fél 7 után kevéssel érkeztünk meg Lom-ba, ahol elváltak útjaink. A kepming pont a központban van, a folyó és a templom határolja. Szóval reggele már meg is van a program. Kicsit bosszantott, hogy nem értem el Stryn-ig, de minden negatív érzelmem szertefoszlott, amikor megláttam a szaunát a fürdőben. A kempingnek van ingyenes, saját szaunája. S mivel rajtam kívül csak egy idősebb pár van a kempingben igazán ki tudtam élvezni ezt a luxuscikket.
Mostmár újra a sátorban vagyok a palack forró vízzel, holnap pedig szeretnék korán kelni, hogy végigjárjam mindazt, amire ma nem került sor. Fel kéne érni Hellesylt-ig, ahol holnap éjszakára van szállásom, mert nagyon csúnya vihart ígérnek.
Mára ennyi, ragyogjatok! Ölelés

95. nap

Bergen, Flåm

Ahogy azt az előző bejegyzésben írtam meglehetősen korán kezdődött a mai nap, de sikerült aludni egy kicsit a hajón s arra ébredtem, hogy süt a szemembe a Nap, ami igencsak biztató volt. Kimentem a fedélzetre, ahol a széltől eltekintve nagyon jó idő volt, igazán lehetett élvezni a kilátást. Miután egy kicsit ráuntam, előszedtem a jegyzeteimet, hogy eldöntsem merre is tovább, három kitűzött uticél volt: a régi város, egy 12. századi templom és egy múzeum. Úgy éreztem, hogy az utóbbit el kell felejteni, mert nem fog beleférni az időmbe, de azért elolvastam, amit az útikalauz írt róla.
A fedélzeten, a korlátnak támaszkodva élveztem ahogy a szél fésüli a hajamat, amikor egy német srác szólított meg. Kiderült, hogy neki is csak egy pár órája van Bergenben, utána repül tovább egy barátját meglátogatni, de többször is járt már a városban, szóval elég jól ismeri. Így történt, hogy még ha nem is helyi, de lett idegenvezetőm.
Bergen pedig egy nagyon aranyos kisváros. Vannak olyan részei, amelyek hasonlítanak Stavanger régi városára, inkább földszintes, néhol egy emelettel büszkélkedő, fehérre festett faházak, macskaköves utcácskák, néhol olyan szűkek, hogy a hátizsákommal nehezen tudtam átmenni. (Hiába küldtem haza egy csomó dolgot, a csomagom széltében még mindig kétszer akkora, mint én. Illetve hosszában, attól függ, honnan nézzük. A hátizsák maga olyan széles, mint én s a hálózsák és sátor rajta még egy Esztert kitesz, de legalább nem olyan nehéz, szerintem nem üti a 20 kgt. S ez már csak könnyebb lesz, ahogy fogy az ennivalóm.) A híres Bryggen része is varázslatos a városnak, itt macskakő helyett hajópadló van lerakva, régi, színesre festett házak között visznek a szűk utcácskák s nincs két párhuzamos vonal, sőt, meg merem kockáztatni, egyenes vonal a házak között. Egyik kicsit jobbra, másik kicsit balra dől, így keltve igazán Harry Potter AbszolÚt-as hangulatot. Szerencsére az évnek ebben a szakában már nincs annyi turista, mint nyáron volt, sikerült aránylag csendesen végigsétálni, nem kellett gyurakodni, s ennek köszönhetően még otthonosabbá vált a hely.
A Mária-templom bejárata egy múzeumból volt, s mivel túl sok időnk nem volt, ezt is elengedtük. Körbejártuk kívülről, s meg kell hagyni, már ez is elég szemet gyönyörködtető volt. Aztán elkísértem Johannest, a német fiút a villamosmegállóig, avagy Ő kísért el engem az állomásig, egymás mellett volt a kettő, csak az Ő járgánya 10 perccel korábban indult az enyémnél.
Mindössze 9 percet töltöttem a vonaton, az első megálló Indre Ardal, innen terveztem stoppolni. Igazából csak azért volt szükség a vonatra, hogy kijussak a városból.
A stoppolással kicsit kevesebb szerencsém volt kezdetben, mint korábban, ketten is megálltak, de nem abba az irányba mentek, amerre én szerettem volna. Végül valaki elvitt egy útkereszteződésig, kb 20 km-t. Itt egy fél óra várakozás után, nem nagyon volt forgalom, egy TIR állt meg. Pár perc után kiderült, hogy jászvásári (Iaşi) származású, 6 éve vezett itt. Ő hozott el egészen Flåmig, még vacsorát is kaptam. Meghívott két norvég goffrira s egy üveg tejre. Igazi helyi finomság.
Flåmban egészen gyorsan megtaláltam a hostelt/kempinget s rövid gondolkozás után úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a sátornak a hostel helyett. Már csak azért is, hogy lássam mennyire hidegek az éjszakák kint, a városban tegnapelőtt még nyitott ablakkal aludtam. Jobb itt, még aránylag nyugaton próbálkozni vele, s ha látom, hogy nagyon hideg van, még nem késő hostelt keresni s szállást foglalni az út hátralévő részére. Az éjszaka száraznak ígérkezik s holnapra is csak felhős, de nem esős időt ígérnek Strynbe, ahol a holnap és talán a holnapután éjszakát is töltöm.
Minden a legnagyobb rendben van, ahogy azt mondtam a kalandvágyam is utolért. A kemping itt is eléggé elhagyatott, az enyémen kívül még 3 sátor áll. Szóval kicsit tavaly október hangulata van, de nem bánom, lehet pont erre van szükségem, mielőtt hazamegyek.
Mindenesetre korán fekszem, szükségem van az alvásra. Ölelés!

93-94. napok

Az utolsó napok Stavangerben

Úgy terveztem, hogy a pénteki nap a csomagolásról, az elengedésről és a búcsúzkodásról fog szólni, minden szépen ki volt találva, ez volt az utolsó munkanapom a hostelben. De hát a tervek azért vannak, hogy felrúgjuk őket ( könnyen lehet, hogy nem lesz ez másképp az egyhetes tervemmel sem).
Korán keltem, összecsomagoltam a dolgaim nagyobbik részét, aztán lementem nekifogni a takarításnak. Úgy 11 fele járhatott az idő, amikor felhívott Boas, hogy  többen is beteget jelentettek s szükség lenne rám, be tudok-e menni. Igent mondtam, mert nem bántam, hogy dolgozni kell, csak így egy kicsit jobban kellett sietni, mint szerettem volna. Ahogy befejeztük a takarítást, elkértem Aghata laptopját s újraírtam az önéletrajzomat, hogy le tudjam küldeni a hostelnek otthon. Egy motivációs levelet is írtam, gyorsan faltam valamit s szaladtam is be a városba.
Csupa vagány emberek voltak bent a konyhában, nagyon gyorsan s nagyon jól telt a műszak.
Este 11-re értem vissza a hostelbe, ahol Joel és Aghata már vártak. Lily is megérkezett s mivel már késő volt, mi meg hangosak voltunk, átmentünk az egyik apartmanba.  Egy pakisztáni és egy dán srác is csatlakozott. Aghata elővette a vodkát, amit otthonról (Lengyelország) hozott, én a bort, amit annak idején még a csapattól kaptam s így történt, hogy mégis csak lett "búcsúbulim". Nem volt egy dolog, beszélgettünk, zenét hallgattunk, pattogatott kukoricát ettünk s én a magam részéről maradtam a bornál, de senki sem a határait feszegetni volt ott.
Éjjel kettő körül döntöttünk úgy, hogy eljött a lefekvés ideje, ekkor én visszamentem a hostelbe, hogy bedagasszam a tésztát a darázsfészkeknek. Ezt szerettem volna készíteni búcsúzóul a kollégáknak, mindkét helyen. A pakisztáni srác, aki már nagyon rég óta New Yorkban él, velem maradt, mondván, hogy úgyis nemsokára fel kéne keljen, 7-kor repült Osloba. Kiderült, hogy Pakisztánnak a Himalaya felőli részén nőtt fel, így volt mit meséljen, én pedig nagyon szívesen hallgattam s nem zavart, hogy közben pirkadni kezdett.  Végül 5 körül feküdtem le s 7-kor keltem, hogy megsüssem a darázsfészket. Határozottan jól sikerült s boldog voltam vele, még ha nem is nőtt meg igazán a tészta.
Lezártam a hazaküldendő csomagot, reggeliztem, elszaladtam a postára s aztán mentem is dolgozni. Időközben, amikor a 4 és fél kg-os dobozt feladtam, megállapítottam, hogy jogosan mondják, hogy Norvégia a világ egyik legdrágább országa.
Az utolsó McDonald'sos műszak nagyon jól telt, csupa olyan emberekkel, akiket nagyon megszerettem, igazából mindenki ott volt, leszámítva Greget és Mihait. Nagy volt a rohanás, mint mindig hétvégén, de kerítettünk még egy kis időt egymásra. Boas és Gulla (a felesége) is bent voltak, elköszöntek, megköszönték a munkát s Boas egy ajánlólevelet ígért, amit el fog küldeni e-mailben. Gulla megölelgetett s mondta, hogy ha bármikor úgy alakul, akkor nagyon szívesen látnak vissza. Én pedig megkönnyeztem kicsit minden búcsúzást. A műszak végen készítettünk egy pár közös képet azokkal, akik még bent voltak, aztán elköszöntem. Az öltözőben hagytam a darázsfészkeket egy levél kíséretében. Ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, ugyanis oda mindenki bemegy s megsincs a konyhában ,nem biztos, hogy Boas értékelte volna, ha oda beviszem.
Fáradtan, kisírt szemekkel értem vissza a hostelbe s nagyon nem értékeltem az ötletet, ami szerint ki kell költözni a lakásból, ahol eddig éltünk. Minden ingóság a hostelhez tartozott s habár nincs távolság a kettő között, nem tudtam mosolyogva hordani a tányérokat s azt a csomó apróságot, amit sorra felgyűjtöttek az önkéntesek.
Este 9-re fejeztük be, akkor még gyorsan lesütöttem egy kis husit az útra s összecsomagoltam, elköszöntem Andrewtól, Aghatatól és Andreutól, de hiába feküdtem le, se kisírni magam sem elaludni nem nagyon tudtam.  Aztán egy pár órát végül csak aludtam, reggel 4-kor viszont kelni kellett, hogy elérjem a kompot, ami Bergenbe visz. Kicsit olyan, mint egy vízi luxushotel, de legalább itt aludtam még 1-2 órát.
Tegnap nagyon morcos voltam s kicsit bánom, hogy így telt az utolsó éjszakám ott. Mert a többi, még ha voltak is néha mély pontok, alapvetően nagyon jól telt. Sokat tanultam és láttam, hostelről, utazásról, emberségről, munkáról, emberektől és emberekről. Nyitottá, elfogadóvá, még lelkesebbé tett ez a két és fél hónap, s gondolom nem mondok újat azzal, hogy egy kicsi részem ott marad, még akkor is, ha október végétől már nem fog állni az épület. Őrizni fogják a romok, az emlékek, a mosolyok, amiket a vendégekkel cseréltünk, a pár fénykép és a négy fal között született emlékeim. Hálás vagyok, hogy így alakult, s hálás vagyok Boasnak, és a teljes McDonald's csapatnak is. Fanatasztikus emberek. S ha egy igazán nagy tanulságot kell levonni ebből a lassan eltelt 3 hónapból, akkor az az, hogy mindennek megvan a maga ideje s hogy, nevezzük gondviselésnek, sorsnak, Istennek, kinek ahogy tetszik, gondja van rá(nk), hogy aggódni fölösleges, nem visz előbbre, s hogy mindig megkapjuk azt, ami a fejlődésünkhöz szükséges, még ha nem érezzük mindig így.
Köszönöm!
A szívem hálás, még próbálok magamhoz térni s elengedni, nem érzem magam különösen izgatottnak az utolsó heti utazás miatt, de gondolom ez is hamarosan megérkezik, nagyjából velem egyszerre Bergenbe.
Ölelés!

Frissítés: Elég volt kijönni a fedélzetre, fürödni kicsit a felkelő Nap fényében és érezni a tenger illatát, ahhoz, hogy megjöjjön a kedvem az utazáshoz :)