93-94. napok

Az utolsó napok Stavangerben

Úgy terveztem, hogy a pénteki nap a csomagolásról, az elengedésről és a búcsúzkodásról fog szólni, minden szépen ki volt találva, ez volt az utolsó munkanapom a hostelben. De hát a tervek azért vannak, hogy felrúgjuk őket ( könnyen lehet, hogy nem lesz ez másképp az egyhetes tervemmel sem).
Korán keltem, összecsomagoltam a dolgaim nagyobbik részét, aztán lementem nekifogni a takarításnak. Úgy 11 fele járhatott az idő, amikor felhívott Boas, hogy  többen is beteget jelentettek s szükség lenne rám, be tudok-e menni. Igent mondtam, mert nem bántam, hogy dolgozni kell, csak így egy kicsit jobban kellett sietni, mint szerettem volna. Ahogy befejeztük a takarítást, elkértem Aghata laptopját s újraírtam az önéletrajzomat, hogy le tudjam küldeni a hostelnek otthon. Egy motivációs levelet is írtam, gyorsan faltam valamit s szaladtam is be a városba.
Csupa vagány emberek voltak bent a konyhában, nagyon gyorsan s nagyon jól telt a műszak.
Este 11-re értem vissza a hostelbe, ahol Joel és Aghata már vártak. Lily is megérkezett s mivel már késő volt, mi meg hangosak voltunk, átmentünk az egyik apartmanba.  Egy pakisztáni és egy dán srác is csatlakozott. Aghata elővette a vodkát, amit otthonról (Lengyelország) hozott, én a bort, amit annak idején még a csapattól kaptam s így történt, hogy mégis csak lett "búcsúbulim". Nem volt egy dolog, beszélgettünk, zenét hallgattunk, pattogatott kukoricát ettünk s én a magam részéről maradtam a bornál, de senki sem a határait feszegetni volt ott.
Éjjel kettő körül döntöttünk úgy, hogy eljött a lefekvés ideje, ekkor én visszamentem a hostelbe, hogy bedagasszam a tésztát a darázsfészkeknek. Ezt szerettem volna készíteni búcsúzóul a kollégáknak, mindkét helyen. A pakisztáni srác, aki már nagyon rég óta New Yorkban él, velem maradt, mondván, hogy úgyis nemsokára fel kéne keljen, 7-kor repült Osloba. Kiderült, hogy Pakisztánnak a Himalaya felőli részén nőtt fel, így volt mit meséljen, én pedig nagyon szívesen hallgattam s nem zavart, hogy közben pirkadni kezdett.  Végül 5 körül feküdtem le s 7-kor keltem, hogy megsüssem a darázsfészket. Határozottan jól sikerült s boldog voltam vele, még ha nem is nőtt meg igazán a tészta.
Lezártam a hazaküldendő csomagot, reggeliztem, elszaladtam a postára s aztán mentem is dolgozni. Időközben, amikor a 4 és fél kg-os dobozt feladtam, megállapítottam, hogy jogosan mondják, hogy Norvégia a világ egyik legdrágább országa.
Az utolsó McDonald'sos műszak nagyon jól telt, csupa olyan emberekkel, akiket nagyon megszerettem, igazából mindenki ott volt, leszámítva Greget és Mihait. Nagy volt a rohanás, mint mindig hétvégén, de kerítettünk még egy kis időt egymásra. Boas és Gulla (a felesége) is bent voltak, elköszöntek, megköszönték a munkát s Boas egy ajánlólevelet ígért, amit el fog küldeni e-mailben. Gulla megölelgetett s mondta, hogy ha bármikor úgy alakul, akkor nagyon szívesen látnak vissza. Én pedig megkönnyeztem kicsit minden búcsúzást. A műszak végen készítettünk egy pár közös képet azokkal, akik még bent voltak, aztán elköszöntem. Az öltözőben hagytam a darázsfészkeket egy levél kíséretében. Ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, ugyanis oda mindenki bemegy s megsincs a konyhában ,nem biztos, hogy Boas értékelte volna, ha oda beviszem.
Fáradtan, kisírt szemekkel értem vissza a hostelbe s nagyon nem értékeltem az ötletet, ami szerint ki kell költözni a lakásból, ahol eddig éltünk. Minden ingóság a hostelhez tartozott s habár nincs távolság a kettő között, nem tudtam mosolyogva hordani a tányérokat s azt a csomó apróságot, amit sorra felgyűjtöttek az önkéntesek.
Este 9-re fejeztük be, akkor még gyorsan lesütöttem egy kis husit az útra s összecsomagoltam, elköszöntem Andrewtól, Aghatatól és Andreutól, de hiába feküdtem le, se kisírni magam sem elaludni nem nagyon tudtam.  Aztán egy pár órát végül csak aludtam, reggel 4-kor viszont kelni kellett, hogy elérjem a kompot, ami Bergenbe visz. Kicsit olyan, mint egy vízi luxushotel, de legalább itt aludtam még 1-2 órát.
Tegnap nagyon morcos voltam s kicsit bánom, hogy így telt az utolsó éjszakám ott. Mert a többi, még ha voltak is néha mély pontok, alapvetően nagyon jól telt. Sokat tanultam és láttam, hostelről, utazásról, emberségről, munkáról, emberektől és emberekről. Nyitottá, elfogadóvá, még lelkesebbé tett ez a két és fél hónap, s gondolom nem mondok újat azzal, hogy egy kicsi részem ott marad, még akkor is, ha október végétől már nem fog állni az épület. Őrizni fogják a romok, az emlékek, a mosolyok, amiket a vendégekkel cseréltünk, a pár fénykép és a négy fal között született emlékeim. Hálás vagyok, hogy így alakult, s hálás vagyok Boasnak, és a teljes McDonald's csapatnak is. Fanatasztikus emberek. S ha egy igazán nagy tanulságot kell levonni ebből a lassan eltelt 3 hónapból, akkor az az, hogy mindennek megvan a maga ideje s hogy, nevezzük gondviselésnek, sorsnak, Istennek, kinek ahogy tetszik, gondja van rá(nk), hogy aggódni fölösleges, nem visz előbbre, s hogy mindig megkapjuk azt, ami a fejlődésünkhöz szükséges, még ha nem érezzük mindig így.
Köszönöm!
A szívem hálás, még próbálok magamhoz térni s elengedni, nem érzem magam különösen izgatottnak az utolsó heti utazás miatt, de gondolom ez is hamarosan megérkezik, nagyjából velem egyszerre Bergenbe.
Ölelés!

Frissítés: Elég volt kijönni a fedélzetre, fürödni kicsit a felkelő Nap fényében és érezni a tenger illatát, ahhoz, hogy megjöjjön a kedvem az utazáshoz :)